Olvassunk együtt!

A könyv az összes hívószóval rendelkezett, amivel engem vásárlásra lehet csábítani: második világháború, oknyomozás, Hitler, oroszok. Mit mondjak? nem sokáig haboztam atekintetben, hogy megvegyem-e a könyvet. Nagyon gyorsan ki is végeztem, de leheletnyi csalódottsággal, vagy talán ingerültséggel csuktam végül be a művet. A szerzőpáros mindkét tagja újságíró, az egyik francia, a másik orosz-amerikai (Gondolom nem kell részleteznem, melyik melyik.). A könyv témáját egy nyomozás adja, amelynek során megkísérlik Hitel halálának pontos körülményeit megállapítani. Kezdetnek elolvashatjuk, hogy jelenleg mit tudunk Adolf Hitler haláláról: 1945. április 30-án, Berlinben a führerbunkerben öngyilkos lett a néhány órával azelőtt feleségül vett Eva Braunnal együtt. Ciánkapszulát vett be, majd főbe is lőtte magát. A fülszöveg viszont azt mondja, hogy: "Lebincselő nyomozásuknak köszönhetően egészen új megvilágításba kerül a náci diktátor halála." Na, ez nem igaz. Semmi extrát nem tudunk...

Hogyan ragyog annak az arca, aki úgy néz ki, mintha éppen most törülte volna ki a fülét a törülköző csücskével? Milyen az a fény, ami úgy szökik ki az ablakon, mint nyáron a szőrszálak a lányok fürdőruhájának aljából? Mi a személyes szabadság korlátozásának tényálladéka? Hogyan reagál egy fiú ajánlatára egy klimaktériumban lévő nő? Egyáltalán: hallottuk már e szót: klimaktérium? Ilyen és ehhez hasonló csudálatos képekkel, hasonlatokkal és kérdésekkel van tele Bohumil Hrabal rövid regénye. Számomra ez volt az első találkozás Hrabal munkásságával, de valószínűleg nem az utolsó. Ugyanis nagyon tetszett a regény! Habár én azt hittem, hogy egy vidám történetet fogok olvasni, de mi sem állhat távolabb a valóságtól. Ez bizony egy tragédia. Biztosan az tévesztett meg, hogy van az a fenékre pecsételős dolog benne. Merthogy csak ennyit tudtam az egészről: a regényből készült egy Oscar-díjas film, és abban van egy jelenet, amikor egy férfi elmélyülten nyomkod pecséteket egy nő fenekére, aki e...

A minap a könyvtárban nézegettem, hogy mit is javasoljak következő olvasmánynak a könyvklubban, amikor belelapoztam ebbe a kötetbe. Ott helyben, a padlón ülve el is olvastam a címadó művet. Bevallom, csorogtak a könnyeim közben. Eddig semmit nem olvastam Solohovtól, pedig remekül ír! Így aztán szépen végigolvastam az összes elbeszélést a kötetből, amelyek egytől egyig nagyszerűek voltak. Az írások tele vannak fájdalommal, gyásszal, tragédiával, mégis van bennük valami felemelő is. A háború borzalmai (az elbeszélések zömének a második világháború vagy az Orosz polgárháború a körítése), embertelensége sem tudta a főhősöket magukat embertelenné tenni. Solohov szereplőiben maradt mindig valami nemes és jó. Igaz, némelyik már csak meghalni tudott nemesen, de összességében azt szűrtem le, hogy az emberek alapvetően jók akarnak lenni. A szereplők mind szegények, mint a templom egere, van, amelyik éhezik és fázik, fogságban sínylődik, verik, dolgoztatják és kínozzák, de túlélnek. Nem is vá...

Ez egy nagyon aranyos napló! A szerző, Hendrik egy idős úr, aki Hollandia számos öregotthonának egyikében éli mindennapjait. Természetesen csupa vénember között, akikről életkora jogán tulajdonképpen büntetlenül mondhatja el kíméletlen véleményét, mint afféle agg Adrian Mole. A napló Henk egy évéről szól, aki azt tűzte ki maga elé, hogy megkísérli megélni a következő tavaszt is, és ez sikerült is neki (Azért nem mindenki volt ilyen szerencsés az otthonban!), anélkül, hogy állapota számottevően romlott volna, vagy kitört volna rajta az Alzheimer-kór, amitől nemcsak ő, de az összes többi lakó is a leginkább retteg. A bejegyzésekből megtudhatjuk, hogy az öregek koszlott ruhákban járnak, fogukhoz verik a garast, büdösek, elbutultak, nyavalyognak, leeszik a ruhájukat, kerülik a fog(sor)mosást, folyamatosan a betegségeikről beszélnek és rémesen begyepesedettek. Az öregotthonban élni meglehetősen fárasztó dolog, rengeteg ostoba szabályt kell betartani, kezdve azon, hogy semmit sem lehet f...

Miller drámái közül eddig még csak Az ügynök halálát olvastam, ami nagyon tetszett. Hát, A salemi boszorkányok már annyira nem jött át. Illetve hát, Miller ezt is jól megírta, csak a történet volt olyan mértékben felzaklató, hogy utáltam olvasni minden sorát.  A dráma egy megtörtént eseménysorozatot dolgoz fel, az 1692-93 között lezajlott salemi boszorkánypereket. Úgy gondolom, hogy a persorozat eleve elég drámai volt, erre tett még rá egy-két lapáttal Miller, de egyébként a periratok alapján szinte teljesen hűen ismertette az eseményeket, és a szereplőket. A témaválasztásban nyilván befolyásolta a hidegháború, a McCarthy szenátor  nevéhez fűződő Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság eljárásai (amely magát Millert is érintette), a megosztott világ. Különösebben nem is kell nagy beleérző képesség, vagy a szerző életrajzának ismerete, hogy valaki ezt meglássa, mert bele is írta a dráma szövegébe, amikor vázlatosan bemutatta egy-egy szereplőjének jellemét. Mondjuk...

Backman hihetetlen népszerűségnek örvendő szerzővé nőtte ki magát. Szinte soha nincs bent a könyvtárban se semmi tőle, pedig 7 írása van meg. Ezt a kicsi könyvet viszont egyik hétvégén "levámoltam", vagyis nem tettem fel a polcra, hanem rögtön a táskámba rejtettem, amikor Betti visszahozta. Rövid írás, kb 2 óra alatt el lehet olvasni. Ráadásul aranyos és vicces is. Olyan "backmanos". Rövid kis szösszenetek vannak benne az apaság szépségiről, keserédes szituációiról, bosszúságairól, amelyek nyilván megmutatnak ezt-azt Backman életfelfogásáról, értékrendjéről és személyes szférájáról is. Valamint természetesen sok-sok bólogatásra késztetik a legtöbb szülőt, akik még benne vannak a hasoló helyzetekben a saját gyerekeikkel, vagy emlékeznek még ezekre a szitukra. Úgyhogy nagyokat derültem én is olvasás közben. Jó volt elgondolkodni azon, hogy mi az, amit én szeretnék feltétlenül átadni a saját fiaimnak? És, hogy milyen formában tudnám ez megtenni? (Mert nyilvánvalóan...

3. elolvasott regényem ez Pamuktól, és ez is nagyon tetszett! Határozottan megvolt az a hangulata, amit megszerettem az Ártatlanság múzeumában. Kicsit lassú, kicsit régies, apró részleteken elidőző, "törökös" az elbeszélés, ami engem elbűvöl. Nem tudtam gyorsan olvasni a regényt, de nem is olvastam közben más könyvet. A történetet Cem meséli, és az első részben eléggé átlagos kamasz-történetet olvashatunk. Aztán egyszercsak szinte a semmiből beüt a ménykő. Őszintén megdöbbentem a fordulaton, ahogy a folytatáson is, ami egyáltalán nem olyan lett, mint ahogyan egy "nyugati" regényben várható lett volna. Szépen el is aludt megint az éberségem, hogy aztán a végére megint agyoncsapjon Pamuk egy fordulattal. Remek volt a dramaturgia, húzott magával, elgondolkodtatott, élveztem. Tipródam sokáig, hogy vajon az Oidipusz- vagy Rusztem-Szuhráb vonal fog előtérbe kerülni, mert mindkettőre nagy volt az esély, de Pamuk ügyesen a legvégéig nyitva hagyta a kérdést. Így aztán izg...