Prit Buttar: A penge élén. Sztálingrádtól Harkovig, 1942. november-1943. március

Szeretem a második világháborúról szóló könyveket, filmeket, de főként a dokumentum típusú könyveket-filmeket, a fikció, a regény nem az én világom. Buttar könyve keményen hadtörténeti szakirodalom, már-már meghaladta a képességeimet az elolvasása. Nagyon lassan haladtam vele, mert elképesztő részletességgel mondja el, hogy mikor, melyik hadtestel, zászlóaljjal, üteggel mi történt, hány tank, páncéltörő ágyú volt a helyszínen ahelyett, amennyinek az állománytábla szerint lennie kellett volna, ki karolt át kit, hol húzódott pontosan az arcvonal, ésatöbbi, ésatöbbi, 600 oldalon keresztül.

Ugyanakkor időről időre visszaemlékezéseket tűzött be a szövegbe a szerző, bizonyára, hogy azért ne köpjünk homokot a száraz hadtörténettől. Ezek tették végül is olvashatóvá a könyvet, kicsit közelebb hozták az eseményeket, átélhetőbbé tették a háború borzalmait. Mert természetesen más azt olvasni, hogy a leharcolt csapatok mennyi élőerőt veszítettek, mint azt, hogy valaki mellől kilőtték a barátját a lövészárokban, és még az események után 50-60, vagy még több évvel is élénken emlékszik rá. 

Ezekben a mostani feszültséggel teli időkben, amikor az orosz-ukrán háború vezeti a híreket, nagyon is aktuális arról olvasni, hogy milyen valójában a háború. A háború - minden háború - borzasztó a valóságban. Nincs benne hősiesség, csak halál és szenvedés. A nagy szavak, az eszmék, amik elhangzanak, mint a háború okai, igazából mind csak fecsegések, és nem segítenek a fronton harcolóknak semmit sem. Nem eszmékért harcolnak a katonák, hanem azért, hogy életben maradjanak. Politikai jelszavakkal nem lehet háborút nyerni, csakis helyes katonai döntésekkel, meghalni is hajlandó katonákkal és sok-sok megfelelő fegyverrel. Ebből a könyvből ez tisztán megérthető, nem úgy, mint egy történelmi játékfilmből, vagy akár egy NatGeón futó obligát, második világháborúról szóló dokumentum-jellegű sorozatból.

Számomra azzal kapcsolatosan is megvilágosító erejű volt Buttar írása, hogy kik is voltak valójában a háború szereplői. Úgy tűnhet az egyszeri történelem-fogyasztónak, hogy Hitler és Sztálin úgy irányították csapataikat, mint a régi korok hadvezérei. Különösen is Hitler. De ez nem volt igaz. A végső szót valóban mindig ők mondták ki, de igenis kikérték, meghallgatták és megfontolták a katonai szakértőik tanácsait. Még Hitler is, akiről tényleg azt a képet festették meg (és festegetik azóta is kitartóan), hogy egy őrült, asztalcsapkodó kis akarnok volt, akinek senki nem mondtatta meg, hogy merre van az előre. Buttar is elmondja, hogy ugyan Hitlerrel nehezebben boldogult Mannstein - aki a keleti hadszíntér katonai vezetője volt -, mint Sztálinnal Vasziljevszkij (ugyanaz, csak szovjetben), de egyáltalán nem igaz az, hogy Hitler soha nem hallgatott a katonákra. Sokkal nagyobb problémának mutatta be azt, hogy Hitler nagyon nehezen határozott bármiben is, a neki nem nagyon tetsző, de szükséges döntéseket pedig halogatta, amíg lehetett. Ezzel sok gondot és veszteséget is okozott a csapatoknak, de nem volt őrült. 

Szintén árnyalta a tudásomat a könyv azzal kapcsolatosan is, hogy a szovjetek csak az élőerőben mutatkozó elképesztő fölényüknek és Hitler alkalmatlanságának köszönhették a győzelmüket. Igen, a szovjetek nagy fölényben voltak, igen, Hitler hozott rossz döntéseket. Ugyanakkor Sztálin és vezérkara sem volt mindig a helyzet magaslatán. Volt, hogy nyerő helyzetből kerültek ki vesztesen a túlzott önbizalom miatt, és hiába volt tényleg sok katonájuk, ha egyszer lőszerük, nehéz fegyverzetük gyakran nem ért időben be a megfelelő helyre, így tulajdonképpen harcra képtelenek voltak. A német csapatok korántsem voltak akkora technikai fölényben, mint azt minduntalan lehet hallani, és az sem igaz, hogy egyedül ők voltak kegyetlenek a harcokon kívül is. Végső soron a szovjet katonai vezetők összességében jobban tudtak együttműködni egymással, mint a német oldaliak, nagyobb volt a mozgásterük - tekintetbe véve, hogy több katonát és utánpótlást tudtak mozgatni -, és a későbbiek során nem nekik kellett két fronton is harcolniuk, hanem a németeknek. Mindezek miatt a szovjetek a győztesek oldalára kerültek, de talán mondhatjuk erre, hogy pirruszi győzelem volt, hiszen a szovjeteknél több embert senki nem veszített a második világháború során. A németek oldaláról nézve a helyzet még katasztrofálisabb volt, hiszen rengeteg ember halt meg a harcokban ÉS még el is veszítették az általuk kezdett háborút. 

A magyar második hadseregről nagyon kevés szó esett a könyv lapjain, pedig számunkra ez érdekes lett volna. Mindössze az derült ki, hogy gyenge felszereltségű volt a hadsereg, akiknek a németek - határozott ígéreteik ellenére sem - adtak át nehézfegyvereket, páncéltörőket, így gyakorlatilag borítékolható volt a kudarc. Valamint, hogy nem volt igazi szövetség a németek és a többi kis ország között, beleértve a magyarokat is. Egy oldalon harcoltak ugyan, de a katonák között vajmi kevés bajtársiasság volt. Egy idézettel szemléltetném ezt: "Amikor a nagyszámú hadifoglyot oszlopokba rendezték Stikov meglepetten tapasztalta, hogy a németek nem hajlandók egy oszlopban menetelni a magyarokkal." Sem. De ezt már én teszem hozzá. 

Összességében nagyon örülök, hogy átküzdöttem magamat a könyvön. Néha tényleg nagyon száraz volt, de nagyon objektív igyekezett lenni. A fentebb említett, dokumentum-jellegű filmekkel általában pont az a bajom, hogy mindig amerikai szempontból készülnek, és szinte karikatúra-szerűek. A németek egytől-egyig gonoszak és mindenki - a legutolsó közlegény is - náci. Hitler csak óbégatni tud, csapkodja az asztalt és hülyeségeket beszél. Az amerikaiak viszont hősiesek, segítenek a civileknek, rágógumit és csokit osztanak és egyáltalán: megnyerik, pontosabban: ők nyerik meg a háborút. Esetleg megemlítik még a briteket, de csakis Churchill látnoki szerepének kidomborításával és persze, hogy "harcolni fogunk a partokon, harcolni fogunk a leszállópályákon, bla-bla-bla, soha nem adjuk meg magunkat!" A szovjetek ezekből a filmekből általában ki szoktak maradni. Vagy netán felemlítik a T-34-est és, hogy a pici Finnország hogy leckéztette meg a nagy Szovjetuniót egy rövid, sítalpakon vívott háború során. Ez a könyv nem ilyen, valódi történészi írás, úgyhogy megéri átrágni magát rajta annak, akit érdekel a keleti hadszíntér és a Barbarossa-hadművelet.

"Ekkor láttunk először ilyen közelről német halottat. Mindkettőnknek már háromszáz bevetés volt a háta mögött. Bombáink halált szórtak. De arról, miként is néz ki valójában a halál, csak homályos elképzelésünk volt."