Olvassunk együtt!

Szeretem a második világháborúról szóló könyveket, filmeket, de főként a dokumentum típusú könyveket-filmeket, a fikció, a regény nem az én világom. Buttar könyve keményen hadtörténeti szakirodalom, már-már meghaladta a képességeimet az elolvasása. Nagyon lassan haladtam vele, mert elképesztő részletességgel mondja el, hogy mikor, melyik hadtestel, zászlóaljjal, üteggel mi történt, hány tank, páncéltörő ágyú volt a helyszínen ahelyett, amennyinek az állománytábla szerint lennie kellett volna, ki karolt át kit, hol húzódott pontosan az arcvonal, ésatöbbi, ésatöbbi, 600 oldalon keresztül. Ugyanakkor időről időre visszaemlékezéseket tűzött be a szövegbe a szerző, bizonyára, hogy azért ne köpjünk homokot a száraz hadtörténettől. Ezek tették végül is olvashatóvá a könyvet, kicsit közelebb hozták az eseményeket, átélhetőbbé tették a háború borzalmait. Mert természetesen más azt olvasni, hogy a leharcolt csapatok mennyi élőerőt veszítettek, mint azt, hogy valaki mellől kilőtték a barátját a l

Nagyon ritkán olvasok verseket, sajnos. Most azonban a molyon csatlakoztam egy kihíváshoz, ahol magyar költők verseit kell olvasni. Azt mondhatom, hogy remek döntés volt, mert nagyon szép verseket olvastam, és határozottan tágult a látóköröm. Verset olvasni egy más élmény, mint regényt. Van, amikor több írást is el tudtam olvasni egymás után, mert nem érintettek meg a művek, de többször előfordult, hogy nem volt elég egyszer elolvasni az adott verset, mert annyira tetszett. Esetleg el-elméláztam egy-egy mondat, kép, vagy strófa felett. Egyszóval verset olvasni nem kifejezetten hétköznapi élmény. Legalábbis nekem nem volt az. Felemelte a lelkemet. Első körben Ratkó József Törvénytelen halottaim című kötetét olvastam el. A cím már sejtette, hogy nem vidám írásokat fogok találni, és így is volt. Ugyanakkor Ratkó olyan szépen írt, annyira tetszett a versek stílusa, hogy végül nem azt éreztem, hogy agyonvág a versek szomorú, néhol pedig dühös hangulata, hanem, hogy valami időtlenség, örök