Olvassunk együtt!

Nagy gondban voltam a könyvvel az elején. Nem értettem, hogy most egy regényt fogok olvasni, vagy valóban Jane Austen emlékiratait? Persze hamar rájöttem, hogy regényről van szó, Syrie James írta. De ötletes volt, hogy úgy adta elő a dolgot, mintha váratlanul megtalálták volna Austen emlékiratait. Amik egyébként nincsenek.  Végeredményben egy Jane Austen stílusában írt regényről van szó, amelyben nagyon nehéz szétválasztani, hogy mi a fikció, és mi a tény. Mert az írónő nagyon alaposan ismeri Austen életét, és gyakorlatilag minden életrajzi adatot fel is használ regényében. Ettől elég valóságosnak tűnik az egész. Igyekszik Austen stílusát követni, de azt hiszem ez nem sikerült neki maradéktalanul. Kitalált egy szerelmet az írónőnek, ami elég romantikusra sikeredett, de valahogy nem volt hihető. Szegény Mr Ashford túl tökéletes volt, túl kimódolt, ahogyan találkoztak, nagyon izzadságszagú volt annak a magyarázata számomra, hogy 34 évesen egy nagybirtok örököse még miért nem nősült mé

Gabrielle Zevin könyvéről egy olvasós blogon találtam nagyon jó ajánlást. (Sajnos már nem emlékszem, hogy melyik blog volt ez.) Ezen felbuzdulva határoztam el, hogy elolvasom.  A történet egy könyvesboltos férfi, A.J. életét meséli el. A férfi özvegy, de végül rátalál az új szerelem, egy hozzá hasonlóan könyvmániás hölgy személyében. Váratlanul gyereke is lesz, nem hagyományos módon, valaki otthagy egyet a könyvesboltban. Sokat nem lehet írni a sztoriról, mert kb ennyi, amit most elmondtam. Nincs benne semmi igazán meglepő, vagy váratlan fordulat, semmi nagyon érdekes esemény. Ami kis dráma van benne, az valahogy előre sejthető is volt. Mégis nagyon jól esett olvasni a könyvet. Azon azért elgondolkodtam, hogy vajon egy női író mennyire tudta hitelesen ábrázolni egy férfi lelkivilágát? Persze, mivel én is nő vagyok, erre a kérdésre nem tudok válaszolni, de hajlok rá, hogy a férfiak kevésbé lelkizősek, mint A.J. a könyvben. De azt mondjuk abszolút el tudom képzelni, hogy a mély gy

Frederik Backman, svéd író könyve nagy siker volt. Jelentős eladási eredményeket tud felmutatni, és film is készült belőle. A film ismét kimaradt az életemből. (Furcsa, hogy nagyon kevés filmet látok, amik könyvek alapján készülnek. Lehet, hogy ezen változtatnom kellene?) A könyv Ovéról, a morgós idősödő emberről szól. Szeretné megölni magát, mert nagyon magányos, miután megözvegyült, és a munkahelyéről is elbocsátották. De akárhányszor nekikészül, hogy megölje magát, valami mindig közbejön. Ettől az egésznek van egyfajta bizarr hangulata, ami azért nagyon vicces is. Legalábbis szerintem. (Van abban valami humoros, amikor Ove nekikészül, hogy a vonat alá vesse magát, de egy fickó beájul a sínekre, és persze nincs aki kihúzza, csak Ove, aki mindenhez ért, és persze most is teszi a dolgát, egy " A fenébe is most már " felkiáltással. Ez a nap is pocsékba ment.) A regényben váltakoznak a jelen eseményei, és a múlt történései. Egyre többet tudtam meg Ovéról, egyre inkább me

Émile Ajar (Romain Gary, avagy Roman Kacew) könyvét olvasni hatalmas élmény volt! Amikor nekikezdtem mosolyra szaladt a szám, és nagyon sokáig nem is tudtam abbahagyni a mosolygást. Egyszerűen jó volt olvasni. Momo (Mohammed), a kb 10 éves kisfiú meséli a történetet, aki Rosa mamánál lakik. Momo egy kurvagyerek, mint a többi kiskrapek is Rosa mamánál. Rosa mama pedig pénzért vigyáz rájuk. Később kiderül, hogy nem mindig kapja meg a pénzt, de azért nem dobja ki a gyerekeket. Rosa mama már öreg, kopaszodik, kövér, és már nem strikkelésből él, hanem pesztrálásból. De továbbra is zsidó, aki hazajött Auswitzból, és még most is rémálmai vannak tőle. Momo szeretné nagyon megismerni a szüleit, vagy legalább valamit megtudni róluk, de nem megy. Rosa mama tapintatból nem árul el neki semmit, csak a legfontosabbakat: Momo nagyjából 10 éves, arab és muzulmán. Annak is neveli, egy idősebb úr segítségével. Hamil úr (aki újabban, mivel már elég öreg, szürke dzsebabát hord, "nehogy mellényb

A könyv Jane Hawking memoárja, ez alapján készült A mindenség elmélete című Oscar-díjas film. Ő volt Stephen Hawkingnak, a világhírű fizikusnak az első felesége.  Nagy érdeklődéssel vettem a kezembe a kötetet, hiszen a fülszöveg nagyon biztatóan hangzott, és hát kíváncsi voltam, milyen lehetett az élet a zseni mellett. A The Times ajánlója szerint: "Lehet, hogy Stephen Hawking tizenegy dimenzióban gondolkodik, de első felesége ennél is többre képes." Egyszóval alaposan felcsigázott érdeklődéssel kezdtem bele az igencsak vaskos kötetbe. A lelkesedésem bizony hamar lehanyatlott. A könyvet unalmasnak találtam, és rendkívül terjengősnek. Lehet, hogy a fordítás is ludas benne, de száraz és lelketlen volt. Jane úgy írt, mint egy gimnazista fogalmazás órán. Leírja, hogy hogyan ismerkedett meg az akkor még egészséges Stephen Hawkinggal, de olyan szárazon, hogy szinte el sem lehet hinni, valóban szerelmes lett belé. Meglepetésként hatott, hogy ennyi elég is volt a házassághoz, ho

J.M.G. Le Clézio könyve már elég hamar rákerült a listámra, de sokáig nem jutottam vele sokra. Mindenképpen szerettem volna olvasni tőle, mint irodalmi Nobel-díjastól, és ez a könyv volt meg a könyvtárban. Az édesanyja életéből írt meg egy részt. A fülszöveg alapján egyáltalán nem arra számítottam, amit végülis kaptam. Az alapján egy kalandos, drámai történetre vártam, főképpen emiatt a mondat miatt: "Akiből - bár nem akarta - húszévesen hősnő lett."    A történet főszereplője Ethel, a szerző édesanyja. Sokáig időzünk a gyermekkorában. Mesél a nagybácsiról, aki mint unokájára tekint Ethelre, és rá is hagyja minden vagyonát, amit aztán Ethel édesapja úgy, ahogy azt kell, elherdál mindenféle bolondos ötletre. A szerző nagyapja Mauritius szigetéről jött Franciaországba, ahol megnősült, és Párizsban telepedett le. Élénk szalonéletet folytattak a rokonokkal, barátokkal, és rengeteg élősködővel és csalóval. Ethel apja, Alexander nagy ábrándozó volt, elherdálta a felesége vagy

Sokat gondolkodok a boldogságon, és a megelégedettségen. Olyan gyakran hallom, hogy mennyi rossz van a világban, annyi problémáról számolnak be nekem az emberek, hogy el kellett gondolkodnom azon, hogy én miért nem így látom az életemet? Tudom, hogy vannak különböző személyiségtípusok, vannak pesszimisták, akiknél mindig félig üres az a bizonyos pohár, és vannak az optimisták, akiknél meg félig még tele van. De nem hiszem, hogy minden panaszt és elégedetlenséget meg lehet ezzel magyarázni. fotó: Pinterest Úgy gondolom, már eleve a boldogság értelme is zavaros. Egy régebbi posztomban már írtam erről, Ferenc pápa beszéde alapján. Hogy boldognak lenni nem azt jelenti, hogy mindig vidámak vagyunk, és megvan mindenünk. Nem ettől függ, hogy boldogok vagyunk-e, mert akkor nagyon, de nagyon kevesen lennének boldogok a világon. El kellene vonatkoztatni ettől az elképzeléstől és új módon ránézni az életünkre. Biztos nem mondok újdonságot vele, ha elárulom, hogy mindig találunk nálunknál

Huh. Elég nehezen verekedtem át magamat a második köteten! Közben elolvastam még vagy három másik könyvet, kihímeztem néhány fékötőt, és meghorgoltam magamnak egy kendőt is. De végeztem, jelentem! Megtudtam mindent, amit akartam, és egy csomó olyan dolgot, ami tulajdonképpen annyira nem érdekelt. A könyv első, nagyobbik fele Marilynről szólt. Ez érdekes volt, viszonylag haladósan is ment az olvasás. Miller mintha kínosan ügyelt volna rá, hogy ne mondjon semmi rosszat sem volt feleségéről. Mégis kitűnt, hogy a házasságkötésük után  viszonylag hamar elvesztette a türelmét az ingatag lelkiállapotú Marilynnel szemben. Okolt ezért az állapotért elég sok mindent és sok mindenkit: a színésznő nehéz gyermekkorát, azt, hogy erőszakot kellett elszenvednie, a mesterét, Lee Strasberget és hatalmaskodó feleségét, Paulát is. De szerintem akkor került a legközelebb az igazsághoz, amikor a sok altatót okolta, amit felesége beszedett. Próbál úgy elmondani mindent, hogy mégse adjon ki semmit, igyekez

Bernard Malamud könyvét igazából nem is terveztem, hogy elolvasom. Ki akartam rakni a polcra a könyvtárban, és előtte belelapoztam. Aztán benne is ragadtam. Tegnap pedig befejeztem az könyvet. A lakók előtt nem olvastam semmit Malamudtól, és őszintén szólva a nevén kívül nem is tudtam róla semmit. A leltározás során olvastam róla, hogy a huszadik század kiemelkedő írója volt. Csehov, Joyce és Hemingway örököse. Hm. A lakók története nagyjából annyi, hogy két író agonizál, hogy be tudja fejezni a könyvét. Nem tudják, és azt hiszem ezzel nem is árultam el nagy titkot, hiszen már kb az első oldalon kiderül, hogy az egyik író már 10 éve írja a könyvet, és már csak egy nagyon kicsi hiányzik hozzá, hogy befejezze. Simán kihallani a sorokból, hogy abból bizony nem lesz semmi. Hát, nem is lesz. A flik-flakkok már érdekesebbek: az egyik író, Lesser, akinek már megjelent 2 könyve, és az egyik ráadásul nagyon jó is, fehér és zsidó. A másik, Willie Spearmint pedig fekete, de nagyon fekete.

Lackfi János mesekönyvét tegnapelőtt fejeztük be a gyerekekkel. Tegnap pedig elolvastuk még egyszer a legkedvesebb fejezetet belőle. Ez a könyv egyöntetűen tetszett mindenkinek a családban. Nagyon szellemes, kedves, van mondanivalója, de nem rágja a szánkba. Egyszerűen verhetetlen, szerintem. És a gyerekek szerint is. Meg a férjem szerint is.  Kövér Lajos az, aminek a neve mondja: kövér és Lajos. Övé a Kövér Lajos utca (Itt máris személyes vonatkozása lett a dolognak, mert a férjem a Kövér Lajos utcába járt iskolába annak idején.), merthogy olyan kövér, hogy mindenhol ő van az utcában, így a két kiküldött utcaelnevező róla nevezte el az egész utcát. Ott van még Sovány Laci (igen, ő meg sovány), Súly Elemér, aki súlyemelő edző, Ideg Béla, az idegbajos főnök, Miszter Phéntek, a sok Kenibenideni, akik amúgy hárman vannak, és Kenny, Benny és Denny névre hallgatnak, de mind egyforma, úgyhogy egyszerűbb őket összevonni. Vannak külföldi súlyemelők: Oleg Habarov (bolgár, a legnagyobb esély

Az Úr érkezése Mikor elhagytak, Mikor lelkem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten. Nem harsonával, fotó: Pinterest Hanem jött néma, igaz öleléssel,  Nem jött szép, tüzes nappalon De háborus éjjel. És megvakultak  Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom, De őt, a fényest, a nagyszerűt. Mindörökre látom.

Nagyon jó volt olvasni Dragomán György regényét, egy nap alatt végeztem is vele, és sajnáltam is, hogy vége van. Valahogy rögtön megragadott a hangulata, szinte olvastatta magát. A történet azzal kezdődik, hogy Emmát, a kiskamasz lányt, az igazgatói irodába hívatják. Ott ül egy néni, akivel Emma még sohasem találkozott. Kiderül, hogy ő az anyai nagyanyja, és azért jött, hogy magához vegye Emmát, aki árvaságra jutott.  A találkozásig Emma nem is tudta, hogy a Nagymama él, pontosabban, anyukája azt mondta neki, hogy a mamája meghalt. Nem indul túl simán a kapcsolat, Emma erősen távolságtartó a nagyanyjával szemben, aki elég tapintatos ugyan, de szeretne kapcsolatba kerülni unokájával. Őszintén szólva én azt hittem az elején, hogy ő majd egy gonosz boszorka-típusú nagymama lesz, aki terrorizálja a kisunokáját. Na, a Nagymama egyáltalán nem ilyen. Már a legelejétől fogva áthatotta valami misztikus légkör az egész történetet, Nagymama mágiát használ: kis hétköznapi marhaságok ezek. Pl.

Több helyen is láttam már kihívás listákat. Általában egy évre szólnak, és elég terjedelmesek is. Gondoltam összeállítom én is a magam kihívását, de kicsit kevésbé nagyratörő célokat kívánok kitűzni magam elé. Az előttünk álló tanévre állítottam össze a listát magamnak. Íme: 1. Elolvasni egy Nobel-díjas író regényét. (Ott a listámon  , Clézio: Az éhség ünnepei) 2. Elolvasni egy olyan könyvet, amiről még soha nem hallottam. (Már fel is vettem a listámra , Luke Rhinehart: A kockavető) 3. Elolvasni egy színdarabot Arthur Millertől. fotó: Pinterest 4. Elolvasni egy életrajzot. 5. Elolvasni egy olyan könyvet, amihez nincs kedvem, mert túl komor. (Még ingadozom Cormac McCarthy: Nem vénnek való vidék című könyve és Julie Lawson Timmer Öt nap-ja közt.) 6. Elolvasni egy távol-keleti író könyvét. 7. Elolvasni egy Rejtő Jenő regényt. 8. Elolvasni egy igaz történetet. 9. Elolvasni egy regényt Jonathan Franzentől. 10.Befejezni a  könyves listámat Hát, ennyi. Nem olyan vés

Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld Május. Rózsálló reggel. Remény, ígéret, harmat. A szélbe fütyörészem a hajnalos vigalmat. Kószálni jött ma kedvem: apostolok lovára kapok s vaktában érek egy messzi kis tanyára. A kakas még az ólban pitymallatot rikongat, fotó: Flickr az égbe fúrt pacsirta fittyet hány éji gondnak, dalától messze rebben bimbóról bánat, szender. A ház előtti kertben a kis padkán egy ember. Apokaliptikus, vad formája és nézése: a félszemére vak és helyén gödör van vésve, haja nyíratlan, fél-ősz, bozontos, mint szakálla, bakancsa és kabátja dróttal van összezárva. A reggel ráköszöntöm, mert testvér-mód kíváncsi vagyok sorsára s kérdem: Mi jót csinálgat, bácsi? Zord, bömbölő beszéde minden zugot betölt: "Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!" Nagy kert. S amerre nézek, száz rózsa rózsa hátán, ráfutva fára, falra, ribizkén ül, salátán, vad összevisszaságban, befonva minden ösvén, s bimbó bomol belőlük özönnel, eg