Olvassunk együtt!

Ez egy agyon dicsért könyv, rakás díjat is plecsniztek rá a megjelenés évében, 2016-ban. 2017-ben pedig Pulitzer-díjat is kapott. Szóval már eleve nagy előítéletekkel nyitottam ki a regényt, mert számtalan alkalommal csalódtam már nagynevű díjakkal ellátott könyvekben. Ráadásul a téma sem különösebben csigázta fel az érdeklődésemet, de azért kíváncsi voltam, mit tud ez a regény.  A történet az 1800-as évek közepén játszódik, a címadó föld alatti vasút pedig egy tényleges vasút (gőzös) a föld alatt, ahol rabszolgákat szöktetnek. Az amerikai Délen indul a sztori, a főhősnő Cora, aki megszökik az ültetvényről, ahol születése óta él és dolgozik. Az ő viszontagságait követhetjük nyomon, némi fordulatossággal és egy őrült rabszolgavadásszal megspékelve. Elolvastam, de nem ragadott igazán magával a történet. Az író jól ír, nem is kínlódtam sokáig az olvasással, de valahogy nem volt élet a regényben. Feltételezem, hogy nem akart nagyon csöpögőset, vagy melodramatikusat írni, ami nagyo...

Szeretem az összeesküvés elméletes könyveket, a rejtélyeket, a hihetetlen történelmi sztorikat. Ezért is vettem a kezembe ezt a regényt, mert az efféle könyvek archetípusának tűnt és szórakozni vágytam. Nos, ez nem jött be, sajnos. Persze elolvastam, de sokkal kevésbé szórakoztam jól, mint szerettem volna. Nekem kissé összecsapottnak tűnt, nem is sikerült valami hű de nagy rejtélyt összetákolnia az írónak benne, és a stílusa is erősen kérdéses volt.  Dióhéjban: A főhős egy kriptoanalitikus (aki ősi és/vagy titkos írásokat fejt meg), Tomás, aki ahogy láttam a szerző több regényének is főszereplője. A történet Kolumbusz Kristóf személye körül bonyolódik, egészen pontosan akörül, hogy mi volt az igazi neve, és honnan származott, Genovából-e, vagy Portugáliából. A konklúzió szerint Portugáliából, de szerintem ennek nincs különösebb jelentősége, vagy értelme, mint ahogy az egész regénynek sincs. (Természetesen ha olasz, vagy portugál lennék, nem ilyen húrokat pengetnék, de hát magy...

Régóta szeretnék olvasni valamit Sütő Andrástól. Belekezdtem az Anyám könnyű álmot ígér című könyvébe, de be kell valljam, egyelőre megfeneklettem az olvasásával. Nem tudtam felvenni a ritmust, nem érintett meg semmi az első 30 oldalon. Gondoltam hát, hogy egy drámával csak elboldogulok. A választott kötetben 3 színdarab van, de én csak a címadót, az Advent a Hargitán-t olvastam el. Eléggé idegesített, nehéz volt belesimulnom a nyelvezetébe, sőt, voltak szavak, amiket nem is értettem meg. Misztikus, balladás a hangulat, elképesztő fordulatokkal. Nyomasztó volt benne végig a légkör, és senkit nem tudtam kedvelni a szereplők közül.  Ugyanakkor: szép is a nyelvezete, függetlenül attól, hogy én valahogy kicsit mesterkéltnek érzem, s homályosnak is. A mondanivalót azért leszűrtem, megértettem és respektáltam is. Nagyon röviden a történet: Réka és Gábor gyerekkoruk óta szerelmesek egymásba, de a lányt az anyja egy egzisztenciálisan jobb helyzetű férfival jegyzi el (klasszikus...

Könyvklubos választás volt, a jobbik fajtából. Évi ajánlotta, habár még nem olvasta ő sem a regényt, de jókat hallott róla. Úgyhogy bevállaltuk. Ez egy vérbeli krimi, ami Oroszországban játszódik 1876-ban. Főhőse Eraszt Fandorin, aki egy nagyon fiatal nyomozó, vagy rendőr, vagy mi. Egy rejtélyes öngyilkosság kelti fel a figyelmét, amelyről később kiderül, hogy afféle kikényszerített öngyilkosság volt. Van minden, ami kell: egy igazi femme fatale, ártatlan leányzó, lebujok, kések, váratlan fordulatok, hajsza, lelepleződés. Az egész könyvnek van egyfajta derűs, vagy talán inkább egy kicsit komolytalan hangulata. Erasztnak hihetetlen szerencséje van mindig, soha nem történik meg vele a felsejlő rettenet, úgyhogy egy idő után már nem is izgultam érte, egyszerűen csak élveztem az újabbnál újabb kutyaszorítókat, hiszen biztos voltam benne, hogy minden helyzetből kivágja magát valahogyan. S persze nem is tévedtem. Erika szerint volt némi James Bond-os beütése a dolognak, s alighanem ráta...

A minap megtudtam, hogy van ilyen tudomány, hogy biblioterápia! Az elnevezés alapján sejtettem, hogy könyvekkel való valamiféle gyógyításról lehet szó, de azért persze utána olvastam, hogy pontosan mi is a definíciója. Hát, tulajdonképpen ez. Ilyen-olyan mentális és pszichés tünetek enyhítése olvasással. Olyan könyveket kell olvasni, illetve olyanokat ajánl a biblioterapeuta, amik segítenek abban, hogy a helyzetünket kicsit kívülről lássuk.  Meg kell mondjam, először azt gondoltam, hogy ez már valami! De aztán rájöttem, hogy hát nem ezt csináljuk mindannyian, akik olvasunk? Mindannyian megéreztük már, hogy a könyvek kiszakítanak a mindennapi gondjaink közül, gyakran felemelik a lelkünket kicsit magasztosabb dolgok felé is, mint a másnapi ebéd, vagy olyan jót kacagunk rajta, hogy elfeledjük minden bajunkat. Úgyhogy másodszorra már azt gondoltam, hogy mindenki, aki szeret és szokott olvasni, tulajdonképpen egy biblioterapeuta. Legalábbis magát gyógyítja. Ha pedig még ajánlgat is k...

Sokat gondolkodok a boldogságon, és a megelégedettségen. Olyan gyakran hallom, hogy mennyi rossz van a világban, annyi problémáról számolnak be nekem az emberek, hogy el kellett gondolkodnom azon, hogy én miért nem így látom az életemet? Tudom, hogy vannak különböző személyiségtípusok, vannak pesszimisták, akiknél mindig félig üres az a bizonyos pohár, és vannak az optimisták, akiknél meg félig még tele van. De nem hiszem, hogy minden panaszt és elégedetlenséget meg lehet ezzel magyarázni. fotó: Pinterest Úgy gondolom, már eleve a boldogság értelme is zavaros. Egy régebbi posztomban már írtam erről, Ferenc pápa beszéde alapján. Hogy boldognak lenni nem azt jelenti, hogy mindig vidámak vagyunk, és megvan mindenünk. Nem ettől függ, hogy boldogok vagyunk-e, mert akkor nagyon, de nagyon kevesen lennének boldogok a világon. El kellene vonatkoztatni ettől az elképzeléstől és új módon ránézni az életünkre. Biztos nem mondok újdonságot vele, ha elárulom, hogy mindig találunk nálunknál...

A címben szereplő furcsa szó Ferenc pápától származik. Július 31-én fejeződött be Krakkóban az ifjúsági világtalálkozó, melynek záró alkalmán Ferenc pápa mondott beszédet. A beszédet teljes terjedelmében el lehetett olvasni az eheti Új Ember újságban. Az egész beszéd nagyon tetszett, világos és érthető volt számomra, de most csak egy részét szeretném kiemelni (egyébként nem olyan nagyon hosszú, szerintem nagyjából 10-12 perc lehetett elmondva), ami az én gondolataimat leginkább megragadta és továbbgondolásra késztetett. A pápa beszélt Jézus tanítványairól, akik Jézus halála után bezárkóztak a házba, ott lapítottak félelmükben. De - mondja a pápa - ez a félelem ránk, a mi időnkre is jellemző. A félelem pedig magával hozza a bezárkózást és a bénultságot. Annak az érzését, hogy ebben a világban, az országunkban, a városunkban, közösségünkben nem lehet fejlődni, alkotni, élni.  Ez szerintem annyira találóan lefesti a mai magyar hangulatot is, az el-kell-innen-menni-itt-nem-lehet-é...