Díványboldogság

A címben szereplő furcsa szó Ferenc pápától származik. Július 31-én fejeződött be Krakkóban az ifjúsági világtalálkozó, melynek záró alkalmán Ferenc pápa mondott beszédet. A beszédet teljes terjedelmében el lehetett olvasni az eheti Új Ember újságban.

Az egész beszéd nagyon tetszett, világos és érthető volt számomra, de most csak egy részét szeretném kiemelni (egyébként nem olyan nagyon hosszú, szerintem nagyjából 10-12 perc lehetett elmondva), ami az én gondolataimat leginkább megragadta és továbbgondolásra késztetett. A pápa beszélt Jézus tanítványairól, akik Jézus halála után bezárkóztak a házba, ott lapítottak félelmükben. De - mondja a pápa - ez a félelem ránk, a mi időnkre is jellemző. A félelem pedig magával hozza a bezárkózást és a bénultságot. Annak az érzését, hogy ebben a világban, az országunkban, a városunkban, közösségünkben nem lehet fejlődni, alkotni, élni. 

Ez szerintem annyira találóan lefesti a mai magyar hangulatot is, az el-kell-innen-menni-itt-nem-lehet-élni-hangulatot. Ma sokan félnek attól, hogy hogyan fognak megélni, hogyan fognak úgy élni, ahogyan azt a média sugallja nekik (sehogy, egyébként), és ez a félelem megbénítja őket a cselekedeteikben, de a gondolkodásukban is. 

Aztán a pápa folytatja a dolgot, szerintem szintén nagyon lényegre látóan. A bénultsággal együtt - mondja - elveszítjük a találkozás, a barátság, az együtt álmodás, a másokkal való haladás ízét. Tulajdonképpen magányossá tesz bennünket.

És mi is az a díványboldogság? Amikor azt hisszük, hogy egy kényelmes kanapé, ahová leheveredhetünk és nyugodtan játszhatunk a telefonunkon, elég a boldogsághoz. A pápa ezt a kábítószerhez hasonlítja, mert ezzel távol próbáljuk tartani magunktól a fájdalmakat, félelmeket, és bezár minket a házba, megfoszt a szabadságtól. Szerinte nem ez a boldogság útja, hanem az, hogy felhúzzuk a cipőnket, és kimegyünk a valódi emberek közé, a valódi világba, mert Isten vár tőlünk valamit. Nem csak el kell lennünk valahogy a világban, hanem ott kell lennünk és nyomot kell hagynunk.
Azt hiszem, tényleg magunkra ismerhetünk ezekben a gondolatokban. Le vagyunk szedálva: fogyasszunk, dolgozzunk, amennyit csak ki bírunk magunkból préselni, hogy még többet tudjunk vásárolni. Aztán már ne maradjon se erőnk, se időnk semmi másra, csak leheveredni a kanapéra este, bekapcsolni a tévét, a laptopot és fogyasztani tovább, a blőd szappanoperákat, a rettenetes híreket, amelyek vagy elérhetetlen vágyakat keltenek bennünk (gazdagság, gyönyörű külső, "tökéletes" élet) , vagy elhitetik velünk, hogy a világ rossz és félelmetes hely. Jobb nekünk a munkahely-pláza-kanapé háromszögben elevickélni. 

De mi a megoldás? Keljünk fel a kanapéról, vegyük fel a cipőnket, és foglalkozzunk magunkon kívül végre másokkal is, valóban, ne csak a megosztások-együttérzések-lájkok világában. Beszélgessünk együtt, nevessünk együtt, jöjjünk össze. És közben meglátjuk, hogy nem vagyunk egyedül, hogy a világ nem is olyan gonosz, hogy megéri valódi kapcsolatba kerülni másokkal, és hogy boldogok nem attól leszünk, ha megvan mindenünk, és soha nem vagyunk szomorúak. Mert a boldogság messze több, mint hogy jól érezzük magunkat. Nem azt jelenti, hogy mindig vidámak vagyunk, mert ha erről szólna,  akkor csak akkor éreznénk boldognak magunkat, ha minden együtt van. Nem. A boldogság az, amikor a helyemen vagyok, amikor gondoskodom a rámbízottakról, elvégzem a feladatomat. Amikor megteszem, amit Isten vár tőlem, mert Ő vár tőlünk valamit. És ha a helyemen vagyok, akkor majd nyomot hagyok a világban. Talán nem nagyot, de nem is kell nagyra törni. Elég ha a családomban, a gyerekeimben, a közeli barátaimban nyomot hagyok, pozitív értelemben persze. Lehetőséget kell adnom arra, hogy mások megérintsék a szívemet, és ha megérintettek, akkor talán elég bátor leszek ahhoz is, hogy olyan tetteim legyenek, amik emberhez méltóak.