Olvassunk együtt!

Hm. Először azt hittem, hogy egy jótanácsokkal megspékelt életmód-tanácsadó könyvről lesz szó. De Honoré könyve nem ilyen. Sokkal inkább egy afféle hosszú bevezető a Slow-mozgalom megismertetésében, vagy talán egy monstre magazin-cikk. Személyes felütéssel kezdi a könyvet, egy olyan példát hozva, ami engem rögtön megérintett, mert magam is borzadállyal vegyes ámulattal csodálkoztam rá annak idején egy könyvesboltban a Három perces esti mesék című könyvre. Igaz, Honoré 10 perces esti mesés könyvet talált, de úgy látszik az eltelt 14 évben, amióta a könyvet megírta, csak tovább gyorsult a világ. Egyszóval személyesnek éreztem a könyvet, ami jó, azt hiszem. Ezután történelmi áttekintést tett az idő mérésével kapcsolatosan, amit azzal kezdett, hogy rávilágított: életünket az óra határozza meg. Az óra mondja meg, hogy mikor kelünk és fekszünk le, mikor eszünk, mikor szórakozunk, nem pedig a szükségleteink. Majd ha az óra engedi, eszünk és alszunk. Ebbe belegondolva kicsit elkeseredem, m

Húha! Hihetetlenül elkapott ez a kisregény és darabjaimra tépett. Bosszantott, kiborított, felzaklatott. Volt vagy két pillanat, amikor nem voltam benne biztos, hogy hajlandó vagyok végigolvasni. Úgy kellett meggyőznöm magamat arról, hogy ez csak egy könyv! Ez nem történt meg, olyan, mint egy mese. Nagyon régen volt ilyen hatással rám egy olvasmány.  Tisztára olyan érzésem volt, mintha egy horrorfilmet néznék: tudom, hogy a következő pillanatban kiugrik valami rémisztő a sarkon, de mégis megijedek, amikor megtörténik. Végül természetesen elolvastam a könyvet, és miután becsuktam még sokáig szaporábban dobogott a szívem az indulatoktól. Márai nagyon pontosan és csupaszon ábrázolta az emberi lelket ebben az írásában. Eszter kínjait szinte érezni lehetett olvasás közben, minden oldal az elevenembe vágott. Hálás vagyok Márainak, mert nagyon ritkán engedem, hogy így szétszedjen érzelmileg valami, nem nagyon engedem magamat bevonni ilyen szinten egy-egy történetbe. Úgyhogy ezzel az írássa