Olvassunk együtt!

Ez egy nagyon aranyos napló! A szerző, Hendrik egy idős úr, aki Hollandia számos öregotthonának egyikében éli mindennapjait. Természetesen csupa vénember között, akikről életkora jogán tulajdonképpen büntetlenül mondhatja el kíméletlen véleményét, mint afféle agg Adrian Mole. A napló Henk egy évéről szól, aki azt tűzte ki maga elé, hogy megkísérli megélni a következő tavaszt is, és ez sikerült is neki (Azért nem mindenki volt ilyen szerencsés az otthonban!), anélkül, hogy állapota számottevően romlott volna, vagy kitört volna rajta az Alzheimer-kór, amitől nemcsak ő, de az összes többi lakó is a leginkább retteg. A bejegyzésekből megtudhatjuk, hogy az öregek koszlott ruhákban járnak, fogukhoz verik a garast, büdösek, elbutultak, nyavalyognak, leeszik a ruhájukat, kerülik a fog(sor)mosást, folyamatosan a betegségeikről beszélnek és rémesen begyepesedettek. Az öregotthonban élni meglehetősen fárasztó dolog, rengeteg ostoba szabályt kell betartani, kezdve azon, hogy semmit sem lehet f

Miller drámái közül eddig még csak Az ügynök halálát olvastam, ami nagyon tetszett. Hát, A salemi boszorkányok már annyira nem jött át. Illetve hát, Miller ezt is jól megírta, csak a történet volt olyan mértékben felzaklató, hogy utáltam olvasni minden sorát.  A dráma egy megtörtént eseménysorozatot dolgoz fel, az 1692-93 között lezajlott salemi boszorkánypereket. Úgy gondolom, hogy a persorozat eleve elég drámai volt, erre tett még rá egy-két lapáttal Miller, de egyébként a periratok alapján szinte teljesen hűen ismertette az eseményeket, és a szereplőket. A témaválasztásban nyilván befolyásolta a hidegháború, a McCarthy szenátor  nevéhez fűződő Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság eljárásai (amely magát Millert is érintette), a megosztott világ. Különösebben nem is kell nagy beleérző képesség, vagy a szerző életrajzának ismerete, hogy valaki ezt meglássa, mert bele is írta a dráma szövegébe, amikor vázlatosan bemutatta egy-egy szereplőjének jellemét. Mondjuk nekem ez

Backman hihetetlen népszerűségnek örvendő szerzővé nőtte ki magát. Szinte soha nincs bent a könyvtárban se semmi tőle, pedig 7 írása van meg. Ezt a kicsi könyvet viszont egyik hétvégén "levámoltam", vagyis nem tettem fel a polcra, hanem rögtön a táskámba rejtettem, amikor Betti visszahozta. Rövid írás, kb 2 óra alatt el lehet olvasni. Ráadásul aranyos és vicces is. Olyan "backmanos". Rövid kis szösszenetek vannak benne az apaság szépségiről, keserédes szituációiról, bosszúságairól, amelyek nyilván megmutatnak ezt-azt Backman életfelfogásáról, értékrendjéről és személyes szférájáról is. Valamint természetesen sok-sok bólogatásra késztetik a legtöbb szülőt, akik még benne vannak a hasoló helyzetekben a saját gyerekeikkel, vagy emlékeznek még ezekre a szitukra. Úgyhogy nagyokat derültem én is olvasás közben. Jó volt elgondolkodni azon, hogy mi az, amit én szeretnék feltétlenül átadni a saját fiaimnak? És, hogy milyen formában tudnám ez megtenni? (Mert nyilvánvalóan