Olvassunk együtt!

A könyvet majdnem végéig úgy olvastam, hogy közben fájt a fejem. Nem a könyvtől fájdult meg, de nagyon is illet hozzá ez a kitartó, igazából nem csillapítható fejfájás. Könyvklubos választás volt és már meglehetős régen rajta üldögélt a listán. Azt hiszem mindannyian sejtettük, hogy nem lesz ez egy könnyű menet, és úgy gondolom, hogy ha nem Iza ajánlotta volna, akkor nagyvonalúan el is felejtkeztünk volna róla. Én egész sokáig nem kezdtem bele az olvasásába, úgy terveztem, hogy ezúttal bojkottálom a soros könyvet. Végül felülvizsgáltam az elhatározásomat és átkínlódtam magamat rajta, minden jobb meggyőződésem ellenére is. Be kell vallanom, hogy a fülszöveg olyan mértékben megijesztett, hogy meglehetősen aggódtam a lelki békém miatt. Fel is borult, rendesen. A történet lényege már a borítón le van írva: a könyv egy levélregény. A leveleket Eva írja férjének, Franklinnek, hogy ezek által megkísérelje feldolgozni azt a tényt, hogy közös fiuk, Kevin lemészárolta 11 osztálytársát a suliban....

Hm. Nem tudom, hogy ez mennyire ifjúsági regény, én a felnőtt irodalom között tartom a könyvtárban. Pedig elvileg az ifjúságnak szánták. Dániában (a szerző dán) először betiltották, majd egy év múltán hirtelen kötelező olvasmánnyá tették. Érdekes pálfordulás. Szerintem egyik sem volt jogos. Nem olyan szörnyű, hogy be kelljen tiltani, de egyáltalán nem olyan jelentős, vagy jó, hogy kötelező olvasmány legyen. A sztori elég egyszerű, nincsenek benne mellékszálak, és nem különösebben kidolgozott a szöveg sem. Spoileres leszek, vigyázat! Arról szól, hogy egy 8. osztályos fiú, Pierre Anthon a szünet utáni első napon bejelenti a suliban, hogy rájött: az életnek nincs semmi értelme. Aztán fogja magát, hazamegy, felül egy szilvafára és a továbbiakban ott is marad. A többi osztálytárs be szeretné neki bizonyítani, hogy téved, az életnek van értelme, és vannak fontos és jelentős dolgok az életben. A gyerekek elkezdenek összeszedni ezt-azt, amiről azt gondolják, hogy fontosak. Hamar rájönnek, hogy...