Olvassunk együtt!

Ó... Hű, ez egy nagy élmény volt! Fájdalmas, szívszorító, nagy élmény. Mindenkinek, aki elégedetlen az életével, el kellene olvasnia, s menten ráébredne, hogy mennyi nálánál sanyarúbb sors van a világon. S hogy valóban számít a hozzáállásunk. Sírva fejeztem be az olvasást, és még sokáig járt a fejemben Celie sorsa, élete. A történet tulajdonképpen egy levélregény. Celie, a fekete nő életét követhetjük nyomon 14 éves korától egészen úgy 55 éves koráig. A leveleket először ő írja a Jóistennek, mert másnak nincs akinek írjon, majd később neki is ír a húga, Nettie, s végül ő is Nettie-nek ír már, és nem a Jóistennek. Az amerikai Délen vagyunk, a szegregáció csúcsán, amikor a feketéket elnyomták, a fekete nőket pedig kétszeresen is. A regény nyelvezete először fura volt, mert Celie egy tanulatlan nő, és úgy is vannak megírva a levelei, de ezt gyorsan meg lehet szokni. A vele való történéseket már kevésbé.. Kegyetlen, durva, fájdalmas élete van, amelyben nagyon sokáig nincs egy csepp jó

Magam számára is meglepetést okoztam azzal, hogy belekezdtem ebbe a könyvbe. Az meg végképp megdöbbentő élmény volt, hogy tetszett! Nem is kicsit tetszett, nem csak elment, hanem igazán jónak találtam. Az a helyzet, hogy Michael Cunningham  Az órák  című műve után egyszerűen azt hittem, hogy az alapötlet, miszerint egy egész regényt egyetlen nő egyetlen napjából meg lehet írni, eleve kudarcra van ítélve. Merthogy Cunningham képtelen volt számomra élvezhető történetet összerakni 3 nő egy napjából is, miközben nem is nagyon titkolta, hogy Virginia Woolf jelen könyve ihlette meg őt. Gyanús volt tehát a dolog, s mégis hazahoztam a könyvtárból karácsony előtt, annak ellenére is, hogy Iza meglehetősen fanyalogva hozta vissza oda. Nos, ennyi bevezetés után újra megismétlem: tetszett a regény, nem is kicsit. Ráadásul felismertem, hogy mit is akart Cunningham elérni a saját művével, s az ő produkciója fényében csak méginkább tudom értékelni Woolf bravúrját. Mert bravúros valóban, ahogyan

A könyvklub második születésnapi ünnepségének keretében ismét adtunk egymásnak könyvet. Idén nem ajándékoztunk, csupán kölcsönöztünk egy-egy általunk jónak tartott könyvet annak, aki kihúzta a nevünket. Így jutottam hozzá ehhez a Kadare-regényhez, Margit jóvoltából.  Őszintén szólva egy hónapig csak néztem a könyvet, és sápítoztam magamban, hogy hogyan fogom én ezt elolvasni, hiszen Kadare előző regényével is mit küzdöttem (  Itt írtam róla  )! De végül kénytelen voltam belevágni. Azzal biztattam magamat, hogy csak nem lehet olyan rossz, ha Margit ilyen lelkesen ajánlotta. Végül sikeresen elolvastam a regényt, és őszintén igyekeztem az erényeire összpontosítani, de nehezen ment. Legfőképpen az volt a gondom, hogy nem nagyon van története a könyvnek. A história a középkori Albániában zajlik, egy folyó, az átkozottnak nevezett Ujan partján lévő településen. A folyóra hidat építenek, ami felbolydítja a közösséget, legfőképpen a komp-társaságot, amelyik eddig szép haszonnal szállíto