Olvassunk együtt!

Ennek a könyvnek az elolvasását is húztam, amíg húzhattam, majd végül 3 nap alatt lenyomtam. Vegyesek az érzelmeim a regénnyel kapcsolatban.  A mű két nagy részből áll, és az elsővel nem is volt semmi bajom. Határozottan szerettem olvasni, tetszett a sztori (már amennyire egy ilyen sztori tetszhet), jó volt a stílus. A másodiknál viszont nagyon megcsúszott számomra valami. Az még hagyján, hogy utáltam Évát, hiszen Andrást sem szerettem. De kezdett az egész túl modoros, erőltetett lenni. Mintha Bartis Attilának erőlködnie kellett volna, hogy fenntartsa azt a nyomorultélet-mindenkikattant-rengetegatragédia-életérzést, amit az első részben (És egyébként A nyugalom című regényében is, ha már itt tartunk.) olyan könnyedén ment neki.  Szóval, ami jó volt. Az eleje nagyon tetszett, amikor Szabad András - "hősünk" - kvázi felnőtté válását követhetjük végig. Szerettem olvasni az apjával kapcsolatos kínjait, hogy mennyire hiányzik az anyja, még a kattant barátnőiről is szívesen olvasta...

A séta után azt mondtam: teljesen biztosan nem fogok soha semmi mást olvasni Bartis Attilától. Tévedtem. Elolvastam A nyugalmat. Aminek egyébként tökéletesen megtévesztő a címe. Tulajdonképpen egyáltalán nem illik a regényhez és bárhogyan tépem az agyamat, nem jövök rá, hogy miért ezt adta neki a szerző. 2 nap alatt végeztem a könyvvel, pedig szörnyű dolgok voltak benne. Ezt a művet semelyik ismerősömnek, se olvasónak a könyvtárban nem merném jó szívvel ajánlani. Egyszerűen azért, mert rettenetes mélységeket mutat meg benne Bartis Attila az emberekből. Ez az a könyv, ami nem hogy nem emeli fel a lelket, de egyenesen beledöngöli a sárba. A főszereplő Weér Andor és anyja Weér Rebeka. (Beszédes nevek, szerintem.) A fülszöveg itt elmondja a lényegi alaphelyzetet: anyuka visszavonult színésznő, aki 15 éve ki sem tette a lábát a lakásából, Andor, a fia író és vele él. Szerintem már ez is elég kattant dolog, nyilvánvalóan nem normális élethelyzet, de Bartis Attila olyanokat tud csavarint...

Hát, legalább háromszor akartam félretenni ezt a könyvet, de végül mégsem tettem meg. Nem hosszú az egész, de majdnem a feléig kellett eljutnom, hogy egyáltalán valamilyen érdeklődés fakadjon belőlem. Rögtön az elején megijesztett a könyv, mert valami pszichopatának tűnt a kisgyerek, akiről feltételezhető volt, hogy ő lesz a főszereplő, hiszen csirkéket és macskákat ölt, kíváncsiságból... Egyébként is gyakran elveszítettem a fonalat, hogy most akkor hol tartunk, ez még egy történet-e, vagy álom, vagy mi?! A fülszöveg se segített semmit az egészben. Végül feladtam a dolgot, és csak olvastam az oldalakat, bízva abban, hogy majdcsak kialakul valami sztori. Nem igazán alakult ki sok minden, de azért voltak események is, amik vélhetően valóban megtörténtek, nem csak valami lázálmok voltak. Borzasztóan zavart, hogy nem tudtam elhelyezni sem térben, sem időben a históriát, pedig rengeteg utalás volt a könyvben. Persze lehet, hogy én vagyok túlságosan műveletlen, ezért nem ment a dolog. Én...