Bartis Attila: A nyugalom

A séta után azt mondtam: teljesen biztosan nem fogok soha semmi mást olvasni Bartis Attilától. Tévedtem. Elolvastam A nyugalmat. Aminek egyébként tökéletesen megtévesztő a címe. Tulajdonképpen egyáltalán nem illik a regényhez és bárhogyan tépem az agyamat, nem jövök rá, hogy miért ezt adta neki a szerző.

2 nap alatt végeztem a könyvvel, pedig szörnyű dolgok voltak benne. Ezt a művet semelyik ismerősömnek, se olvasónak a könyvtárban nem merném jó szívvel ajánlani. Egyszerűen azért, mert rettenetes mélységeket mutat meg benne Bartis Attila az emberekből. Ez az a könyv, ami nem hogy nem emeli fel a lelket, de egyenesen beledöngöli a sárba.
A főszereplő Weér Andor és anyja Weér Rebeka. (Beszédes nevek, szerintem.) A fülszöveg itt elmondja a lényegi alaphelyzetet: anyuka visszavonult színésznő, aki 15 éve ki sem tette a lábát a lakásából, Andor, a fia író és vele él. Szerintem már ez is elég kattant dolog, nyilvánvalóan nem normális élethelyzet, de Bartis Attila olyanokat tud csavarintani az ügyön, hogy nomég! A cselekmény része nem túl sok a könyvnek, igazából visszaemlékezésekből derül ki, hogy a kedves mama miért nem lép ki a lakásból, mit tett, ami miatt még egy párttitkár is nemes egyszerűséggel szembe köpi őt, és hogy Andor miként próbálja elhitetni magával is, hogy normális életet él. (Nem él azt, elárulom.) A történetet Andor meséli el, aki ugyebár író, és én el is gonolkodtam, hogy vajon mennyi lehet önéletrajzi ihletésű a főhős alakjából? Remélem, hogy nem túlságosan sok. Bartis Attila érdekében.
Ahogy írtam is fentebb, megdöbbentő mélységekbe szállhatunk alá olvasás közben. A bűnök, a szenvedések, a szenvedélyek, hazugságok, nyomor olyan szintjére, ami - ha őszinte akarok lenni - hányingert keltő. Ugyanakkor a szerző kihasználja, hogy mi, olvasók, bizony emberek vagyunk, akik roppantul kíváncsiak a szenzációra. Mert hát nem mindennap találkozhatunk ennyi defektes emberrel. Itt pedig tobzódhatunk a mocskukban. Igazából egy kicsit a végén még szégyeltem is magamat, hogy csak úgy faltam a sorokat.

A fülszöveg megpendítette azt is, hogy az események háttérzenéje a rendszerváltozás, de ez csak nagyon szőrmentén van megemlítve a könyvben. Meg amúgy is, eléggé légies utalásokból, félmondatokból derül ki néha a fő mondanivaló is. Szóval figyelmesen kell ám olvasni a könyvet, nem lehet nagyvonalúan kihagyni belőle mondatokat, mert nem tudjuk végül összerakni a képet.
Miután becsuktam a könyvet arra gondoltam, hogy ez a Bartis Attila eltúlozta itt a dolgokat. Annyira szörnyű lett ez a könyv, hogy ilyen biztos nincs, csak egy hasonszőrű, mai modern, köldöknézős, szenvelgő művészregényben. De könnyen lehet, hogy nekem szűk a merítésem, és igazából lehetne találkozni ilyen emberrel, mint Andor, aki nem csak maga pszichológiai eset, de az anyja, a testvére, a szerelme is az. Meg nagyjából mindenki a környezetében. Az egész regény elég sötét volt, semmi, de egyáltalán semmi vidámság nem volt benne, ami - eddig úgy véltem - nem lehetséges. Olyan nincs, hogy az életben minden rossz, legalább egy leheletnyi mosoly kell, hogy legyen benne, különben mi értelme lenne az egésznek?! Ebben a regényben nincs ilyen. Egyedül talán Lázár atya alakja adna okot valamiféle reménykedésre, de az is nagyon halvány, és ki is húny. Szóval nekem nagyon meg volt billenve a világlátás ebben a könyvben. Ugyanakkor nem véletlenül lett az a vége, ami.
Mindemellett, mint olvasmány-élmény ez egy jó könyv. Lekötötte a figyelmemet, hatást gyakorolt rám, egy pillanatig sem untatott. És a borítója nagyon csúcs! De ahogy mondtam is, nem ajánlom senkinek.