Olvassunk együtt!

Nagyon felcsigázta ez a könyv a kíváncsiságomat, amikor elolvastam a fülszövegét. A lényege, hogy a világ országainak tetteit az adott ország földrajzi elhelyezkedésével összefüggésben kell értékelni. Illetve csak ezeket a sajátosságokat figyelembe véve lehet igazán megérteni, hogy mit miért tesz egy adott ország. Természetesen ezzel nem találta fel a spanyol viaszt Mr. Marshall, de tény, hogy egy kicsit elhanyagolt szempont a földrajzi elhelyezkedés. A könyv nem taglal minden országot külön-külön, általában egy fejezeten belül egy-egy kontinens országaival együttesen foglalkozik. Kivétel ez alól az Egyesült Államok és Oroszország és Kína, természetesen. Ezeknek az országoknak saját fejezetet szentelt. Kicsit fájt a szívem, hogy Magyarország mindössze 3 alkalommal került egyáltalán megemlítésre, de vigasz lehet, hogy például Szlovákia, Ausztria, Horvátország, Csehország egyszer sem. Nos, kicsi ország vagyunk, és úgy tűnik geopolitikailag is unalmas helyen élünk. Mondjuk ez szerintem

Rozika néni ajánlására olvastam el ezt a könyvet, és nem bántam meg. Humoros és érdekes történetet olvashattam két nagy, német tudósról: Alexander von Humboldtról és Carl Friedrich Gaussról. Kehlmann nagyon emberinek festette meg e két tudóst, ami tényleg roppant szórakoztatóvá tette az olvasást, ugyanakkor érzésem szerint nem volt elrugaszkodott a valóságtól. Annak ellenére sem, hogy sok mindent valószínűleg a fantáziájára bízva írt meg.  Természetesen kénytelen voltam utána olvasni a két nagy ember életének, mert nem nagyon voltam velük képben, mindössze a nevük volt ismerős, és a gauss-görbe kifejezés ugrott be (Amiről egyébként fogalmam nincs, hogy micsoda, még most sem, pedig láttam is a képét.). A könyv nagyjából követi az életeseményeket, de azért van egy-két rész, amit máshogyan festett meg Kehlmann, mint ahogy az történt. Például Gauss fiával való szakításának történetét, vagy Humboldt okait az agglegénységre. Valamint az egész alapsztorit, hogy ez a két tudós kapcsolatba

Ritkán olvasok el egy könyvet kétszer (Habár van, amit ennél is többször olvastam újra!), de Haruki regényével most így jártam. A könyvklub januári olvasmányának ezt választottuk, és én már olyan régen olvastam, hogy emlékeim erősen megfakultak róla. Annyi volt biztos, hogy nagyon tetszett. Érdekes élmény látni, hogy mi az, ami  akkor  fontos volt számomra a regényből, és mi az, ami a második olvasásnál ragadott meg. Hadzsimét most is megkedveltem, hibái ellenére is, de most kicsit jobban figyeltem Jukikóra, a feleségére, az ő alakjára. Nem mintha túl sokat tudnánk meg róla, de az a kevés számomra határozottan szimpatikussá tette! Nyilván ő is afféle aláfestő zene Hadzsime életéhez, mint a többi más szereplő és történés is. Itt ugyebár csak Simamoto az, aki kiragyog, aki elborít mindent főhősünk életében. Most is nagyon valószerűtlennek tűnt az alakja. S most is arra jutottam, hogy nagyon szeretném olvasni a továbbiakat. Mi lett Hadzsimével később? Pontosan mi történt Simamotova

Úgy mondják, hogy ez volt 2018 legjobban várt politikai thillere. Szeretem az ilyen könyveket, szeretek izgulni és közben érdekes információkat megtudni például az Egyesült Államok kormányzatának rejtett titkairól. Sőt, nem bánom, ha egy kis összeesküvés-elmélet is feltűnik a történet során.  Ez a regény mindezeket az igényeket kielégítette. Sajnos azonban adott mást is, ami nem volt számomra feltétlenül pozitív. Sőt.  Elmondom mi volt a bajom: a főhős, Johnathan Duncan, az Egyesült Államok elnöke. Egy karikatúra volt. Úgy neveztem magamban: a mese-elnök. Annyira jó, hogy tökéletesen hiteltelen lesz miatta. Milyen is ez az elnök? Veterán katona, aki megsebesült és fogságba is esett Irakban, sőt meg is kínozták, de természetesen semmit nem mondott el senkinek a titkokról. A kampányában mélyen hallgatott hősies oldaláról, mert nem akarta, hogy erről szóljon a választás. Szerető apa, aki kénytelen egyedül nevelni leányát, mert sajnos megözvegyült. Felesége, akit fiatalon ismert meg

Emese adta kölcsön a könyvet azzal, hogy nagyon jó. De még milyen jó! Meg szeretném venni magamnak is, mert azt hiszem egy ilyen könyvnek ott a helye a polcon. Meg így majd kölcsön is adhatom másoknak.  A könyv egy valós történelmi eseményt dolgoz fel, amelyről a regény elején az amerikai fordító viszonylag hosszú helyzetismertetését lehet olvasni. És azt hiszem el is kell olvasni, hogy megértsük a teljes történetet. Én magam őszintén szólva, nem nagyon állhatom a bevezetéseket, megjegyzéseket a regények elején, és általában át is szoktam őket ugrani. Szóval megértem, ha más is így van vele, de ebben az esetben tényleg jobb elolvasni ezt a néhány oldalt!  A regény főhőse Rodrigues atya, egy portugál jezsuita, aki 2 társával elindul a messzi Japánba, hogy kiderítsék: az ottani jezsuita rendfőnök, a Japánba küldött keresztény misszió vezetője, az ő régi tanáruk valóban megtagadta-e hitét? Japánba végül már csak ketten érnek oda, és egy idő után Rodrigues atya egyedül marad. A japá

Ezt a könyvet annak idején azért vettem meg, mert a szerzőt, mint Nobel-díjast reklámozták rajta. Meg hát azért is, mert ő írta a Napok romjait, amiből filmet is készítettek, és amit nagyon szoktak dicsérni. És milyen jó cím már, hogy Napok romjai! Szóval bíztam abban, hogy nem nyúlhatok mellé. Erika kölcsön is kérte tőlem egyszer, és neki nagyon tetszett. Ehhez képest én csalódottan csuktam be a végén a könyvet. A történet szerintem jó, az ötlet is, ami az alapját adja. De engem kifejezetten zavart a titokzatoskodó stílus, amikor a mesélő folyton csak utalgat a majdan elmesélendő nagy dolgokra, utána pedig egy-egy mellékmondatban kiböki, amit én már amúgy is sejtettem. Szóval az én érdeklődésemet nem csigázta fel ezzel a fogással az író, hanem inkább türelmetlenné tett. Nehezen vettem rá magamat olykor, hogy folytassam az olvasást. A sztori egyébként 3 fiatal ember felnőtté válása körül bonyolódik, akik egy különleges, elzárt intézetben, Hailsham-ben nevelkednek. Ők maguk is kü