Kazuo Ishiguro: Ne engedj el...

Ezt a könyvet annak idején azért vettem meg, mert a szerzőt, mint Nobel-díjast reklámozták rajta. Meg hát azért is, mert ő írta a Napok romjait, amiből filmet is készítettek, és amit nagyon szoktak dicsérni. És milyen jó cím már, hogy Napok romjai! Szóval bíztam abban, hogy nem nyúlhatok mellé. Erika kölcsön is kérte tőlem egyszer, és neki nagyon tetszett. Ehhez képest én csalódottan csuktam be a végén a könyvet.

A történet szerintem jó, az ötlet is, ami az alapját adja. De engem kifejezetten zavart a titokzatoskodó stílus, amikor a mesélő folyton csak utalgat a majdan elmesélendő nagy dolgokra, utána pedig egy-egy mellékmondatban kiböki, amit én már amúgy is sejtettem. Szóval az én érdeklődésemet nem csigázta fel ezzel a fogással az író, hanem inkább türelmetlenné tett. Nehezen vettem rá magamat olykor, hogy folytassam az olvasást.

A sztori egyébként 3 fiatal ember felnőtté válása körül bonyolódik, akik egy különleges, elzárt intézetben, Hailsham-ben nevelkednek. Ők maguk is különlegesek, amiről ugyan tudomásuk van, mégsem fogják fel egészen a végéig, hogy mennyire rányomja életükre a bélyeget ez. A vége furcsa volt, szomorú és dühítő is egyben. Nem kaptunk megoldásokat, ami nem baj, hiszen az életben sokszor valóban nincs megoldás, és ez tényleg szomorú, olykor dühítő tud lenni. A mi mesélőnk is így járt. Látta, hogy hová visz az útja, mi lesz a vége, de valamiféle tompa belenyugvással várta, hiszen előtte már kiderült, hogy hiába reménykedtek bármiben is. Tudta, hogy nem tehet semmit a sorsa ellen ő sem. Ha egy másmilyen regény lett volna, akkor persze küzdött volna, harcba száll és talán afféle modern Tell Vilmosként felszabadítja a hozzá hasonlókat, de ez a regény nem ilyen volt. Azt hiszem, így sokkal életszerűbb volt. Nem szeretném lelőni a poénokat, azért vagyok homályos én magam is, de Ishiguro is nagyjából ennyire volt titokzatos, mint én most. 

A történetnek természetesen van mélysége is, társadalmi problémákat és erkölcsi kérdéseket is megpendít, de éppen csak hogy. Azt mondja a fülszöveg, hogy "a visszafogott nyelvezet csalóka látszata mögött páratlan érzelmi mélység rejlik". Nos, én ezt pont nem éreztem meg, de valóban el lehet gondolkodni azon, hogy ami az egyik ember érdekeit szolgálja, az talán a másikét nem. Illetve, hogy meddig lehet elmenni a tudomány területén, anélkül, hogy komoly erkölcsi törvényeket ne hágnánk át. 

Némi meglepetéssel vettem tudomásul, hogy csakúgy, mint Murakami Haruki két, általam olvasott könyvében, itt is egy meghatározott zeneszám kíséri végig a történetet. Nem nagyon tudtam hová tenni magamban ezt a hasonlóságot. Alább beszúrtam a videót is arról a bizonyos számról, ami a könyvben oly sokat említésre kerül.
A könyvet egyébként ajánlom mindenkinek, annak ellenére is, hogy én nem voltam maradéktalanul elégedett vele. Úgy gondolom, hogy biztosan megpróbálkozom Ishiguro egy másik könyvével is. Mondjuk a Napok romjaival.