Olvassunk együtt!

Huh! Sokára szántam rá magamat, hogy belevágjak ebbe a kultikus könyvbe, mert túlságosan is vaskosnak tűnt a maga 694 oldalával. Az első kb 50 oldal az akklimatizálódás ideje volt, amíg sikerült megszoknom a könyv humorát és bele tudtam simulni az egész hülyeségbe. Onnantól már színtiszta élvezet volt olvasni! Nagyon nehéz mit mondani a könyvről, mert egyrészt nagyon hosszú és rengeteg dolog történik benne, másrészt nem akarok lelőni semmilyen poént, márpedig 10 oldalanként biztosan van valami meglepő és váratlan fordulat, ami nagyban befolyásolja a históriát a továbbiakban. Dióhéjban a történet: Ford Perfect, Arthur Dent, Trillian és Zaphod Beeblebrox csavarognak keresztül-kasul a Galaxison, stoppolnak, természetesen, a legvalószínűtlenebb dolgok történnek velük (habár a valószínűtlenségi mutatóját nem tudnám egész pontosan kiszámolni per pillanat, pedig az fontos!), amikre nem túl sok befolyásuk van, ámbár ők szeretnék azt hinni, hogy mégis. Nagyon vicces kalandjaik vannak, a

Ezt a levelet Fekete István írta egy Bécsben élő barátjának. Olyan szép a hangulata, Fekete István egyébként is gyönyörűen ír. Úgy gondoltam, hogy ez a levél egy tökéletes megemlékezés lesz október 23-a alkalmából. A levél nagyszerűen megmutatja milyen reményteli hangulat uralkodott az országban azokban a napokban. Elgondolkodtam azon is, hogy a mai fiatalokból ugyanannyira nem nézünk ki semmit, mint annak idején Fekete Istvánék. De nemcsak 56-ban, hanem 1848-ban is a fiatalok kezdték a dolgokat. Lehet, hogy hiba leírni a fiatalokat, mert ők képesek váratlan dolgokra is! Kedves Vilmos! Ma október 31-e van. Ezerkilencszázötvenhat október harmincegyedike, reggel négy óra. Korán kelő vagyok, de levelezni még én sem szoktam hajnalban, ma mégis úgy érzem, ezen a napon maradhat minden, első ez a levél, aminek gondolatai agyonnyomnának, ha el nem küldeném őket neked. Éjszakai sötétség van odakint, s az ablakom fekete üvege mögött alszik a Város. Engedd meg, hogy nagybetűve

A Bikini dalszövegei általában nagyon szoktak tetszeni, mert mind nagyon költőiek, és ez a kedvencem. A világ végén. A végén ott egy link, ahol meg is lehet hallgatni a számot. Már nem számít mi volt a múltad, Már nem számít, megtanultad Már nem csábíthat semmi se jóra, Hogy vagy, vagy nem az mindegy. Ahogy állnak a dolgok és ülnek ütések, fotó: Pinterest És szenvedések, a szenvedélyek. Hajnal van, és kibírhatatlan, Hogy vagy, vagy nem az mindegy. Mikor magára ránt egy világváros, Ahogy kibérli álmod az álom gyáros És megfesti képed, hogy kép a képben, Sétálj magaddal kéz a kézben. Ahogy mássá válsz egy más világban, Nagyon hideg van, mielőtt más világ van. Az angyal se kérdi, hogy merre jártál, Hogy vagy, vagy nem az mindegy. A világ végén, télapó alszik a hóban. A világ végén, újság alatt a metróban. A világ végén, bárcsak sohase látnám, A világ végén, megfagy a lábnyom a járdán. Itt lehet meghallgatni a számot

Tadeusz Breza könyve tulajdonképpen egy napló. Breza a Lengyel Népköztársaság vatikáni nagykövete volt 1955-től 58-ig. A könyvet kb 17 éves koromban olvastam először. Halvány fogalmam sincs, hogy miért vágtam bele, vagy hogy a szüleim könyvespolcán vajon mit keresett ez a könyv, hiszen rajtam kívül soha, senki nem olvasta. De szinte azonnal megszerettem. Azóta pedig már többször is újraolvastam.  A címben szereplő bronzkapu a Vatikánt Róma többi részétől elválasztó nagy kapura utal. Ez egyfajta jelkép is. Breza, mint nagykövet számtalan egyházi személlyel került kapcsolatban, akik segítségével beláthatott a kapun túlra. A bejegyzések tele vannak pletykákkal, titkokkal, utalásokkal. Nagyon szórakoztatónak tartottam ezeket akkor is, ha nem mindig tudtam követni a szálakat. Pedig Breza magyaráz is, beavat, hogy ki kicsoda, de annyi rengeteg emberről és emberrel beszél, hogy olvasó legyen a talpán, aki tudja követni. Gondolom ez vonz engem ehhez a könyvhöz annyira, hogy olyan sok benne

Kurt Vonnegut könyvéről elég nehéz ajánlót írni. Ha nagyon velős szeretnék lenni, akkor annyit mondhatnék, hogy ez egy remek könyv, mindenkinek szívből ajánlom. Mitől olyan remek? Hm... Vonnegut a fekete humor királya, ennyi köztudomású róla. Fiatalon harcolt a második világháborúban, eléggé durva élményekkel tért meg onnan. Ott volt Drezdában, mint hadifogoly, amikor azt a szövetségesek porig bombázták. Élményeit az Ötös számú vágóhíd című könyvében írta ki magából, jellegzetes humorával. De a Macskabölcsőt előbb írta meg, amiben szintén szerepeltek a világháborús élményei, de főleg a hidegháborús félelmek domináltak benne. Az a közhangulat, hogy a világ egy atomháborúban fog elmúlni. A regény narrátora és egyik főszereplője Jónás (John, ami János, ami majdnem Jónás), aki tulajdonképpen az író maga. Azzal indul a sztori, hogy Jónás írni akar egy könyvet azzal a címmel, hogy Aznap volt a világvége. 1945. augusztus 6-ról szólt volna, arról a napról, amikor Hirosimára ledobták

Szilvási Lajos könyvét gimis koromban olvastam először. Akkoriban magam is írtam naplót, és nagyon tetszett a két fiatal története, akik nagyjából velem egyidősek voltak. Habár én nem voltam sohasem az a drámázós, lelkizős típus, mégis nagyon megérintett Attila és Tamara története.  A két fiatal egy gimnáziumba jár, az idő 1975. Attila és Tamara is magányos, nem találja a helyét a világban, habár vannak barátaik, sőt Tamara nagyon csinos is, így a fiúk is donganak körülötte. Lassan derül ki, hogy mindkettejük életében van, valamilyen tragédia. Tamara szülei meghaltak, a bátyjával és a sógornőjével lakik együtt. Attila apukáját pedig "kicsinálták" vidéken, mert becsületes próbált lenni abban a világban, ahol mindenki lopott és csalt, ezért most idegileg labilis. Anyukája pedig iszik titokban, mert nem bírja a nyomást, és még a régi szerelmével is találkozgat.  A két magányos fiatal természetesen egymásra talál, szerelmesek lesznek. Persze mindenféle bonyodalom is lesz, in

A minap megtudtam, hogy van ilyen tudomány, hogy biblioterápia! Az elnevezés alapján sejtettem, hogy könyvekkel való valamiféle gyógyításról lehet szó, de azért persze utána olvastam, hogy pontosan mi is a definíciója. Hát, tulajdonképpen ez. Ilyen-olyan mentális és pszichés tünetek enyhítése olvasással. Olyan könyveket kell olvasni, illetve olyanokat ajánl a biblioterapeuta, amik segítenek abban, hogy a helyzetünket kicsit kívülről lássuk.  Meg kell mondjam, először azt gondoltam, hogy ez már valami! De aztán rájöttem, hogy hát nem ezt csináljuk mindannyian, akik olvasunk? Mindannyian megéreztük már, hogy a könyvek kiszakítanak a mindennapi gondjaink közül, gyakran felemelik a lelkünket kicsit magasztosabb dolgok felé is, mint a másnapi ebéd, vagy olyan jót kacagunk rajta, hogy elfeledjük minden bajunkat. Úgyhogy másodszorra már azt gondoltam, hogy mindenki, aki szeret és szokott olvasni, tulajdonképpen egy biblioterapeuta. Legalábbis magát gyógyítja. Ha pedig még ajánlgat is könyv

Mióta olvastam Arthur Miller memoárját, azóta készülök rá, hogy elolvasom legalább egy-két drámáját. Az ügynök halálát most fejeztem be. Sokat olvastam már a drámáról Miller könyvében, mesélt róla, hogy egy kisházat épített fel saját kezűleg a hátsó kertben azért, hogy ott tudja megírni a darabot. Írt a színpadra állításról is, az utóéletéről is. Felcsigázta az érdeklődésemet, na. Aztán tegnap az unokahúgom mesélte, hogy pont ezt a darabot olvassa, mert ebből kell majd referálnia a suliban. Szóval gyorsan bele is kezdtem!  Nincs valami jó hangulata a darabnak. Willy Loman a főhős, aki ügynök (tulajdonképpen nem derült ki, hogy micsodával ügynökösködött), már 36 éve ugyanannál a cégnél. Utazik szerte Amerikában, de egyre nehezebben keresi meg a kenyerét. Két fia, Biff és Happy éppen náluk van, a régi szobájukban. Igen gyorsan kiderül, hogy Willy kezd megbolondulni, hol a múltban van, hol a jelenben, hol egyszerre mindkettőben. Gyakran képzeli maga mellé a testvérét, Bent, aki Afriká