Könyvajánló: Egymás szemében

Szilvási Lajos könyvét gimis koromban olvastam először. Akkoriban magam is írtam naplót, és nagyon tetszett a két fiatal története, akik nagyjából velem egyidősek voltak. Habár én nem voltam sohasem az a drámázós, lelkizős típus, mégis nagyon megérintett Attila és Tamara története. 

A két fiatal egy gimnáziumba jár, az idő 1975. Attila és Tamara is magányos, nem találja a helyét a világban, habár vannak barátaik, sőt Tamara nagyon csinos is, így a fiúk is donganak körülötte. Lassan derül ki, hogy mindkettejük életében van, valamilyen tragédia. Tamara szülei meghaltak, a bátyjával és a sógornőjével lakik együtt. Attila apukáját pedig "kicsinálták" vidéken, mert becsületes próbált lenni abban a világban, ahol mindenki lopott és csalt, ezért most idegileg labilis. Anyukája pedig iszik titokban, mert nem bírja a nyomást, és még a régi szerelmével is találkozgat. 

A két magányos fiatal természetesen egymásra talál, szerelmesek lesznek. Persze mindenféle bonyodalom is lesz, intrika és félreértés. Sőt, még haláleset is előfordul. Tamara pedig ellopja a bátyja széfjéből annak pisztolyát. Szóval van izgalom bőven. Megtapasztalják, hogy nem érdemes a pletykákra hallgatni, és ha nem bíznak egymásban, akkor nem lehet jövőjük.

fotó: antikvarium.hu

Attila nagyon szimpatikus fiú, visszafogott és megbízható. Oda voltam érte annak idején. Tamara már kevésbé nyerte meg a tetszésemet, kicsit mesterkélt volt, de végeredményben Attilához illett. Ő is magányos volt, megvolt az oka annak, hogy miért olyan, amilyen. Mindketten kilógtak kicsit a sorból azzal, hogy nem különösebben akarták elfogadtatni magukat másokkal. Bár Attilának ez mégis ment, akarata ellenére is.

Nagyon tetszett, hogy mindenről volt véleményük, mindent olyan könyörtelen igazságérzettel néztek, ahogyan csak a kamaszok képesek. Amikor először olvastam  a könyvet én is kamasz voltam, hasonlóan nagy igazságérzettel megáldva, mint Tamara és Attila. Most, hogy újra olvastam felnőttként, már nem vagyok olyan végletes... Most jobban értékeltem azokat a részeket, amikor a felnőttek világáról volt szó. Érdekesebbnek találtam a korrajzot, tulajdonképpen a szerelmi szál annyira nem is izgatott most. (Pláne, hogy tudtam, mi lesz.) Nagyon tetszett, amikor az építőtáborban Attila összeakad az apját kicsináló fickó gyerekével, ifjabb Gida Áronnal. A fiú otthagyta a szüleit, mert nem bírta már tovább az apja csalásait, hazugságait, lopásait. Benne is az a nagy igazságérzet volt, mint Attilában. Ez egy klassz kis korkép volt a 70-es évekről. (" Sokat elmondott a muter. Mindent. Kikkel haverkodik a fater, hova járnak vadászni, meg nem is vadászni, hanem ivászatokra. Pia, nők, cigány húzza. Ami belefér. A számla meg megy a vállalatoknak. Ha nem az "Autotransport"-nak, akkor valamelyik másik igazgató haver vállalatának. Mindegyik állami, bírja az állam, az állam a leggazdagabb az országban...") Mint ahogy az egész könyv is. A kólával, a külföldről csempészett Abba lemezekkel, klubdélutánnal és káder gyerekekkel. Szó van a fusi munkákról, a hétvégi telekről, a kéz alatt vásárolt Wartburg-ról, az ínyencfalat téliszalámiról, és természetesen mindenki, mindig és mindenhol rágyújt. 

Ez a könyv meghatározó élményem volt a tinédzser éveimben, és most újra olvasva felidézett bennem hangulatokat, érzéseket és régi gondolatokat is. Úgyhogy nem nagyon tudok kritikusan viszonyulni a könyvhöz, pedig nyilvánvalóan nem tökéletes. De nekem az, mert visszahozta egy rövid időre a kamaszkoromat. Így aztán eltekintettem a szocializmus propagálásáról szóló részek kritizálásától, attól, hogy mennyire sok benne a fura szó, amit lefogadom, hogy még akkoriban sem alkalmaztak a fiatalok ilyen töményen, Tamara kínlódásaitól. Újraolvasva is nagyon élveztem a könyvet, és ajánlom másoknak is!

Idézetek a könyvből:
" Ezerkétszázhúsz évig álltunk a házuk előtt, és néha olyan értelmű nyilatkozatokat tettünk, hogy pokoli fáradtak vagyunk a gyalogtúrától, amit végeztünk, de valahogy én se indultam el, ő se ment be a kapunk. Az ő szája is, az enyém is mindig és újra mindig ismerkedni akart.
- Jót játszanak a szájaink - mondta.
A kuncogása tele volt szénsavbuborékokkal.
Fél tízkor startolt be a kapunk. Nem akartam utána szólni, mégis visszahívtam. Jött.
- Mi van? - érdeklődött. - Mondani akarsz valamit, szeplős?
Megtöröltem a szájammal a száját, mert nedves volt.
- Szia - mondtam. - Szélkisasszony.
Sebességbe kapcsoltam, és meg se álltam hazáig. Holnapra kiderül, igaz volt-e ez a nap, where is nothing like it, never in one's life (amihez fogható nem volt soha életemben)."

" Snukival eddig is eléggé párhuzamosak voltunk. Ha folytatódik ez a párhuzam, van esélyem, hogy Snuki egyszer a barátom lesz. Bárcsak... De nem fogom hiú reményekkel etetni magam, nehogy pofára essek. Snuki a napokban azt mondta rólam, hogy nyugis alak vagyok. Ez (így, egyszerűen) nem egészen precíz fogalmazás. Az az igazság, hogy egy dologban fixen átlagos vagyok. Mégpedig abban, hogy mint a srácok legtöbbjének, úgy nekem sincs barátom. Mert a legtöbb srácnak nincs, erre le merem tenni a nagyesküt. Vannak haverságok, vannak érdekszövetségek, vannak kisebb-nagyobb galerik unalom ellen, de ezek a műfajok nem azonosak a barátsággal. Azzal a barátsággal, ahogyan én akarom, hogy legyen Snuki és Fábián Attila között. Persze az is igazság, hogy nem tudom világosan és szabatosan megfogalmazni, hogy mi a barátság. Csak annyit tudok, hogy a barátság olyan (jó) valami, amire van esélyünk, Snukinak és nekem."

" Hazament. Nem néztem utána a balkonról. Itt ültem, a szőnyegen ültem, és semmire sem gondoltam. De most már nyugodt vagyok. Mint egy darab jég. És üres vagyok. Szomorú. Pedig bebizonyítottam, hogy hazugság volt, amit elhitt. De elhitte, megint elhitte, mint egyszer már elhitte, rögtön azután, hogy megtaláltuk magunknak egymást. És most megint elhitte. Fáradt vagyok. Egyedül vagyok. Szomorú vagyok. Hol bujkálsz bennem, szerelem?"