Olvassunk együtt!

Jártam már úgy egyszer-kétszer, hogy éppen csak bele akartam olvasni egy könyv elejébe, de annyira megragadott, hogy benne maradtam. Jesmyn Ward regényével is ez történt. Nem olvastam el sem a fülszöveget, sem az értékeléseket a molyon, vagy máshol, hanem egyenesen beleugrottam a történetbe. Később azért persze tájékozódtam a könyvről, ami ennyire olvastatta magát. Hát, egy nagy rakás díjat kapott Amerikában, még Barack Obama kedvenc könyveinek listáján is rajta van, de ez nem csábított volna olvasásra. Sőt. De a fülszöveg sem, mert nem hiszem, hogy karácsony előtt akartam volna belekezdeni egy nyomasztó(nak látszó) történetbe. Mert ez a könyv nem lányregény! Furcsa egy regény ez. Van benne misztikum bőven, fájdalom, félelem, szomorúság is, de sok-sok szeretet is. Az első fele még meglehetősen hétköznapi, aztán egyre több mágikus-misztikus vonás kerül bele. A vége pedig már igencsak szokatlan. A főszereplő Jojo, egy 13 éves, félvér fiú, aki hallja az állatok beszédét, látja és ha

Sok jót olvastam már erről a kis könyvről, amelyet a szerző már 1945-ben megírt, de magyarul csak most jelent meg. Ennek többek között az volt az oka, hogy a világ semelyik szegletében sem kapkodtak a regény után. Valahogy úgy volt ez, mint John Williams Stoner című regényével. Amikor a szerző megírta gyakorlatilag a kutyát sem érdekelte, majd évtizedekkel később hirtelen újra felfedezték a művet és hatalmas hype lett körülötte. Mondjuk a Stoner tetszett... Azt is olvastam a regényről, hogy A nagy Gatsby török kistestvére, ami eléggé zavaró volt a számomra, mert egyrészt nem éreztem meg a párhuzamot, másrészt pedig reméltem is, hogy nem fogom megérezni, ugyanis A nagy Gatsby-t annyira nagyon nem szerettem. A történet egy klasszikus szerelmi sztori, ami a 20-as évek Berlinjében játszódik egy török fiú és egy német festőnő között. A szerző török, így a regény is nagyon török. Számomra túlságosan is melodramatikus és érzelmes volt. Mintha egy szépirodalmi igénnyel megírt Romana füzet

Könyvklubos olvasmány volt, amit magamtól egészen biztosan nem olvastam volna el. De azt kell mondjam, hogy megérte kilépni a komfort zónámból, mert tetszett a regény. A történet egy családról szól, anya, apa és 3 gyerek. A legidősebb egy fiú, Jesse, majd Kate, aki egy különleges leukémiában szenved, és végül még egy lány, Anna, aki azért született meg, hogy Kate donorja legyen. Az évek alatt nem csak a köldökzsinór vérből levett őssejtjeivel segítette nővérét, hanem számtalan egyéb módon is (granulocitákkal, limfocitákkal, vérrel, plazmával, stb), és most a fél veséjét kellene neki adnia. Itt lázad fel ez a lány, Anna, és bepereli a szüleit 13 évesen. Ez dióhéjban a sztori, de ez tényleg csak dióhéj. Hiszen a helyzet egyáltalán nem fekete és fehér, ráadásul minden szereplő szemszögéből megismerhetjük a képet. Ez például nagyon tetszett benne. A könyv napokra van lebontva, és minden nap olvashatjuk az összes szereplő gondolatait, visszaemlékezéseit. Nekem a kedvenc szereplőm Jess

Érdeklődéssel vettem a kezembe ezt a regényt, de nem azt kaptam, mint amire számítottam. Arra gondoltam, hogy egy, a retró életérzést meglovagoló sztorival lesz dolgom, de Temesi Ferenc könyve nem ilyen. Persze, ott van benne a retró hangulat is, de ami a történetet illeti.... Nagyon széteső, nehezen követhető a cselekmény, minduntalan elkalandozik a szerző, ráadásul két idősíkon is mozgunk. Mondjuk ezt jól megoldotta, mert a régmúlt történéseit római számos fejezetekbe szedte, a mostaniakat pedig arab számosba. Szóval az időben nem nagyon lehet eltévedni. Dióhéjban a sztori: Márk és Ilona diákszerelme nem teljesült be annak idején 1968-ban, de most ismét felveszik a kapcsolatot, és a szerelem újra kivirágzik közöttük. Márk itt él, Magyarországon, és író ember lett belőle, Ilona pedig orvos Norvégiában. Mindketten túl vannak már házasságon, csalódáson, fájdalmakon. A töténet, ahogy mondtam is, egyrészt a régi kapcsolatuk emlékeiről, másrészt a mostani viszonyukról szól. A könyv