Jodi Picoult: A nővérem húga

Könyvklubos olvasmány volt, amit magamtól egészen biztosan nem olvastam volna el. De azt kell mondjam, hogy megérte kilépni a komfort zónámból, mert tetszett a regény.
A történet egy családról szól, anya, apa és 3 gyerek. A legidősebb egy fiú, Jesse, majd Kate, aki egy különleges leukémiában szenved, és végül még egy lány, Anna, aki azért született meg, hogy Kate donorja legyen. Az évek alatt nem csak a köldökzsinór vérből levett őssejtjeivel segítette nővérét, hanem számtalan egyéb módon is (granulocitákkal, limfocitákkal, vérrel, plazmával, stb), és most a fél veséjét kellene neki adnia.
Itt lázad fel ez a lány, Anna, és bepereli a szüleit 13 évesen.
Ez dióhéjban a sztori, de ez tényleg csak dióhéj. Hiszen a helyzet egyáltalán nem fekete és fehér, ráadásul minden szereplő szemszögéből megismerhetjük a képet. Ez például nagyon tetszett benne. A könyv napokra van lebontva, és minden nap olvashatjuk az összes szereplő gondolatait, visszaemlékezéseit.
Nekem a kedvenc szereplőm Jesse, a legidősebb gyerek volt, aki a per idején 18 éves. Ő amolyan hadiárvaként nőtt fel, aki folyamatosan azzal szembesült, hogy minden tekintetben háttérbe szorult a húgaival szemben. Egyrészt, mert nem volt olyan beteg, mint Kate, másrészt pedig nem volt alkalmas arra, hogy segítsen testével a betegen, mint Anna. Szóval soha nem érezte magát sem hasznosnak, sem fontosnak, sem szerethetőnek, és a szülei sem igyekeztek ezt az érzetet erősíteni benne. Nem véletlenül lett lázadó, problémás kamasz, aki drogozik, iszik és mindenféle törvénybe ütköző cselekedetet hajt végre. Azért szerettem az ő alakját, mert rávilágított arra, hogy az életben gyakran nem vesszük észre azt, amit kell, mert nem olyan színes, vagy hangos, mint más. Ugyanakkor az is eszembe jutott Jesse alakjáról, hogy nem kell kétségbe esni egy kis deviancia miatt, mert nem csak a tökéletes gyerek a jó gyerek. A szeretetnek nincsenek, nem is lehetnek feltételei.
A szülők alakja határozottan életszerű volt, annak ellenére is, hogy az apa egy igazi hős tűzoltó és mentőápoló egyszemélyben. Viszont a dilemmáik, a hibáik, a gyerekeikhez való viszonyuk tényleg életszagú volt. Át lehetett érezni györtődésüket, hogy melyik ujjukat harapják meg úgymond, hiszen ebben a szituációban nem volt, vagy nem lehetett jó döntést hozni. Az apa ingadozása, bizonytalansága nagyon is emberi volt, mint ahogy az anya elvakultsága és beszűkültsége is.
Megismerhetjük még az ügyvédet, akihez Anna fordult a per miatt, és a gyámügyi kirendeltet, aki egész véletlenül az ügyvédúr régi szereleme volt. Az ő kapcsolatuk kidolgozottsága szerintem nem volt valami nagyon alapos, és őszintén szólva úgy gondolom, hogy jól meglettünk volna nélküle is.
És természetesen ott van Anna (Valójában Andromédának keresztelték, az amatőr csillagász apa javaslatára.), a 13 éves kamaszlány, akit szinte agyonnyom ez a helyzet. A per tétje valójában az, hogy ő 13 évesen elég érett-e ahhoz, hogy maga döntsön a testét érintő beavatkozásokról. Ugyanakkor ez a döntés, bárhogy nézzük is, nem csak a saját testéről, hanem a testvére testéről is szól. Feloldhatatlannak látszó dilemma, ahol nincs jó megoldás.
Minden szereplő valamiféle jellemfejlődésen megy át azalatt a pár nap alatt, ami a tárgyalásig eltelik, és jó volt ezt követni. A vége viszont számomra egy kicsit bosszantó volt. Szerintem a szerzőnő nem merte felvállalni azt a véget, amit mindenki várt, hanem egy nagy fordulattal egyszerűen kikerülte a döntést. Ez nekem nem tetszett, mert kiherélte a történetet vele.
Összességében jó könyv volt, bátran ajánlom bárkinek. Elgondolkodtató, megható. Nem az a fajta könyv, amit az irodalmi szépségéért olvasunk el, hanem az a típus, amit a történet miatt. Biztosan lesz mit megbeszélni vele kapcsolatosan a könyvklubban.

"Szerintem viszont az ember abban a pillanatban félig megnyerte a csatát, amikor rájön, hogy neki mi a legjobb, és én sokkal jobb vagyok anyának, mint amilyen valaha is ügyvédnek lettem volna. Csak én vagyok ilyen, vagy vannak más nők is, akik már rájöttek, hogy akkor találták meg a helyüket, amikor nem mentek sehová."

"Ugye tudod, hogy mit kívánj?"

A könyvklubban mindenki elolvasta a regényt, aki megjelent. Annak ellenére, hogy sok kritikus megjegyzés hangzott el a könyvvel kapcsolatban, végeredményben kiderült, hogy mindenkit megmozgatott a sztori. Ildikó szerint a film sokkal jobb volt, mert másmilyen véget forgattak neki, mint amit Picoult megírt. Viviennek tetszett, bár nagy fenntartásokkal vágott bele, mert nem szereti a nyomasztó könyveket, de végül viszonylag könnyen haladt az olvasással. Margit viszont két napig rosszul aludt, miután végzett az olvasással. Rozika néni másodszorra olvasta a regényt, a vége másodszorra sem tetszett neki, és kifogásolta mind a szerelmi szál, mind pedig a meleg szál jelenlétét a regényben. Betti szerint a témaválasztás nagyon jó volt, a megvalósítás már kevésbbé. Viszont ő is másodszor olvasta el a könyvet. Éva szerint nagyon sok kérdést vetett fel a történet, amin mindenkinek el kell gondolkodnia legalább egyszer az életében. Például a feltámadás hogyanjáról, vagy hogy lehet-e az összes gyerekünket ugyanúgy szeretni (nem), vagy hogy születhet-e bármilyen cél miatt egy gyerek (szintén nem). Évi az utolsó fejezetig szerette a könyvet (bár a szerelmi szál szerinte is felesleges sallang volt), de a vége annyira kiakasztotta, hogy ez rányomta a bélyegét az előzőekre is. Erzsi néni szerint érdekes kérdéseket vetett fel a könyv. Erika egy órával a kezdés előtt fejezte be a regényt, és még nagyon a hatása alatt volt. Anyuka idegesítette, a gyerekek sorsa megríkatta, a vége viszont szerinte nem volt rossz. Iza szerint a vég tényleg gáz, de a téma miatt, amit a könyv boncolgatott, megérte ajánlania és elolvasnia a könyvet.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Philip Zimbardo-Nikita D. Coulombe: Nincs kapcsolat Hova lettek a férfiak?

Kornis Mihály: Kádár János utolsó beszéde

Patrick J. Buchanan: Churchill, Hitler és a "szükségtelen" háború