Olvassunk együtt!

Hosszú ideig tartott, mire befejeztem Arthur Miller két kötetes memoárjának, a Kanyargó időben nek az első kötetét. Mivel nagyon terjedelmes a könyv, úgy gondoltam, hogy két részletben fogom én is bemutatni az élményeimet. Annak idején, amikor kivettem a könyvtárból, főleg Marilyn Monroe-val kötött házassága érdekelt volna. El nem tudtam képzelni, hogy ez a férfi hol, és hogyan tudta meghódítani a színésznőt?! Az első kötetben azonban még csak el sem jutunk Monroe-ig.  A könyv összességében szórakoztató volt, és ahogy már korábban is írtam, nagyon is ráillik a címe. Kanyarog ide-oda az időben. Mindig eszébe jut egy-egy odavágó sztori egy teljesen más időből, és el is meséli. Mesélni pedig tud, ezt nem lehet elvitatni Millertől. Ha nem is egy Svejk, de azért megy neki rendesen. Rengeteg apró sztorit mond el gyerekkorából, hogy hogyan változott meg minden az életükben a nagy gazdasági világválság idején, hogyan élte meg zsidóságát a nácizmus idején, amikor ők biztonságos távolság

Anyám balladát táncol Egyszer volt szép az anyám tánca, mikor kendőjét a gyepre hányta, a Korhány vizénél, Pusztapándon, s bokázó lába pásztortűznél, öles apám örömére szállt, mint illat a virágon. De gyönyörű lábán víg figurát eredő táncába ő se vitt, csak mutatta ringó mozdúlattal Fotó: www.hagyomanyokhaza.hu halálba járó őseit. Mert ugyanaz sírt fel a flótán, hogy meghaltak azok ima nélkül, nagy szakállal, akasztófán. S hajnaltájon, lengő szélben, hogy fény nyílott két nyárszemében, elébe raktak tíz szál gyertyát, hat másikat meg karikába. Közöttük anyám ott sugárzott, s kis csizmája lángot vert át. Az ősi ritmust pásztorok fütyölték... Kettő-kettő felállott szélrül, jelezve, hogy a csúfolt ős szép feje most halálba révül. S a holtak szemét, ahogy lezárták: ezt a sirató, örök búcsút a nyárfák alatt már öten járták. Akkor meg, mikor sírt nyitnak, közéjük lendül hatodiknak apám is, kinek lépteit úgy mérte az öt táncoló, mint ki utolsó fordulattal

Sue Townsend könyve a címével fogott meg. Nem olvastam az írónőtől semmit még eddig, bár terveztem, hogy Adrian Mole titkos naplójának legalább az első részét elolvasom. De eddig elmaradt. Szóval a könyv. Az első benyomásom teljesen pozitív volt, nagyokat kacagtam rajta. Azzal indul a könyv, hogy Eva, a főhős, becsukja az ajtót ikergyerekei és férje mögött, be is zárja és összepakol a házban. Miután ráönt egy lábos paradicsomlevest a saját maga kárpitozta fotelre, felmegy a hálóba, lefekszik az ágyra és nem is kel fel egy évig. Sok humor van a könyvben, bizarrnál bizarabb helyzetek adódnak. Kiderül egy-két szinte hétköznapi dolog Eváról. Például, hogy mennyire, de mennyire elege volt már a háziasszonyságból, hogy senki nem segített neki semmiben, mindenkit kiszolgált, de nem kapott érte se köszönetet, se hálát. Ezeknél a részeknél szerintem nincs asszony, aki ne sóhajtozna megértően, és ne gondolna arra, hogy most rögtön le kell feküdnie. Kiderült, hogy nem szereti a férjét, soha ne

Szerelmi ciklus 1927-28-ból                          14. Szakítottunk. Te véresre csókoltad a számat és lihegve kértél, hogy maradjak. Nem maradok. Menj be szépen, én meg elindulok a mérföldkövek között a sárban. Mit nézel? A hófehér éjek után ugy-e könnyező, foltos olvadás szakadt. Hallod? A vézna fákban a nyarat siratják most korhadt, téli szentek. Ne sírj. A könnytől csunya lesz a szemed és nem bírom folytatni, ha könnyezel. Hallod-e? Szél szánkázik zúgva a dombokon és itt te előtted fodros a sár. Megértettél? Sár. Sár és Gyűlölet van az alján minden csillogó, nagy szerelemnek. Most menj. Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek és ezért most itthagylak az úton. Kedvesem. Nagyon, nagyon szerettelek és hogyha találkozunk, talán újra kezdem. Menj már. Reichenberg, 1928. február 13.

Úgy gondoltam végre leírom egy listában, hogy mit szeretnék a közeljövőben elolvasni. Eddig próbáltam őket fejben tartani, vagy ide-oda lefirkantani, amikor pl leltárazás közben olyan könyvet találtam, amit tényleg, de tényleg el kell olvasnom. De ennek vége! Tudatos leszek, és listát írok. Pont. Mondjuk azt nem tudom, hogy mikor érek a végére. Főleg, ha találok egy újabb muszáj-könyvet. A szépirodalmi könyvek leltárát már befejeztem, talán erről az oldalról most nem fenyeget olyan nagy veszély. Szóval a lista. Nem fontossági sorrendben van, csak úgy, ahogy eszembe jutottak. Sue Townsend: A nő, aki egy évig ágyban maradt (elolvastam) Orhan Pamuk: Az ártatlanság múzeuma (elolvastam) Gárdos Péter: Hajnali láz (elolvastam) Dragomán György: A fehér király (elolvastam) Maya Rasker: Tartózkodási helye ismeretlen J.M.G. Le Clézio: Az éhség ünnepei (elolvastam) John Updike: Nyúlháj John Updike: Nyúlszív John Updike: Nyúlfark Maugham: Az ördög sarkantyúja Timur Vermes: Nézd ki van

Cormac McCarthy könyvét már több hete elolvastam, de még mindig érezhető a hatása bennem. Egy nagyon letisztult írásról van szó, minimalista párbeszédekkel. Maga a történet sem túlbonyolított. Alaphangon arról szól, hogy egy apa és fia szeretnének gyalog eljutni az óceánig a kontinens belsejéből. A történetbe már menet közben kapcsolódunk be, tehát már vándorolnak egy ideje. Később kiderül még egy-két adat: a Földet egy meg nem nevezett katasztrófa évekkel ezelőtt felperzselte. Nincs áram, elfogyott az üzemanyag, és az étel is szinte teljesen. Nagyon hideg van, nem lehet élelmet termelni, az emberek jórésze meghalt. A megmaradtak félnek egymástól, és azoktól a hordákba verődött emberektől, akik vadásznak rájuk. Mindenütt pusztulás és hamu. Rendkívül komor a helyzet és a történet sem vidám. Apa és fia élete pengeélen táncol, az apa (nincs amúgy nevesítve se ő, se a fiú) folyamatosan köhög, a fiú szánalmasan alultáplált. Van is egy pisztolyuk, két golyóval, maguknak. Ha már nem bírnák

A címben szereplő furcsa szó Ferenc pápától származik. Július 31-én fejeződött be Krakkóban az ifjúsági világtalálkozó, melynek záró alkalmán Ferenc pápa mondott beszédet. A beszédet teljes terjedelmében el lehetett olvasni az eheti Új Ember újságban. Az egész beszéd nagyon tetszett, világos és érthető volt számomra, de most csak egy részét szeretném kiemelni (egyébként nem olyan nagyon hosszú, szerintem nagyjából 10-12 perc lehetett elmondva), ami az én gondolataimat leginkább megragadta és továbbgondolásra késztetett. A pápa beszélt Jézus tanítványairól, akik Jézus halála után bezárkóztak a házba, ott lapítottak félelmükben. De - mondja a pápa - ez a félelem ránk, a mi időnkre is jellemző. A félelem pedig magával hozza a bezárkózást és a bénultságot. Annak az érzését, hogy ebben a világban, az országunkban, a városunkban, közösségünkben nem lehet fejlődni, alkotni, élni.  Ez szerintem annyira találóan lefesti a mai magyar hangulatot is, az el-kell-innen-menni-itt-nem-lehet-élni-

Dsuang Dszi álma Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi, a mester, egy lepkére mutatott. - Álmomban - mondta, - ez a lepke voltam és most egy kicsit zavarban vagyok. - Lepke, - mesélte, - igen, lepke voltam, s a lepke vigan táncolt a napon, és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi... És felébredtem...És most nem tudom, most nem tudom, - folytatta eltünődve,- mi az igazság, melyik lehetek: hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét vagy a lepke álmodik engemet? - Én jót nevettem: - Ne tréfálj, Dsuang Dszi! Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát!- Ő mosolygott: - Az álombeli lepke épp így hitte a maga igazát! - Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán valami mégis megborzongatott, kétezer évig töprengtem azóta, de egyre bizonytalanabb vagyok, és most már azt hiszem, hogy nincs igazság, már azt, hogy minden kép és költemény, azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét, a lepke őt és mindhármunkat én. (Szabó Lőrinc)

Találtam sok-sok képet a Pinteresten híres emberekről, akik olvasnak. Gondoltam, jó lenne egy bejegyzésben a blogon is megmutatni, hogy milyen sokan olvasnak. A válogatás közben döbbentem rá, hogy a legtöbb híres olvasó bizony már nem élő személy. Úgy tűnik mostanában ritkábban olvasnak a híres emberek (is). Pedig jó lenne, ha az "új" híres emberekről, zenészekről, színészekről is láthatnánk olyan képet, ahol nem a telefonjukat nyomkodják csak, hanem könyvet fognak a kezükben... Na, jó, ennyi elég is a bezzeg-az-én-időmben-mennyivel-jobb-volt-minden-féle sirámokból, jöjjenek a képek! Audrey Hepburn a kanapén. Barack Obama (El is vártuk tőle, hogy jó példával járjon elöl. Bár kicsit beállított ez a fotó...) Ben Affleck, cuki olvasószemüvegben.  David Bowie nagyon komoly. Lehet, hogy sokat késik a gépe, de egy jó könyvvel repül az idő. George Clooney. Szerintem nem a Háború és Békét olvassa. Dustin Hoffmann. Vajon kire vár a lépcsőn ülve?

Az utcaseprő Hajnal. Dúdolva ballagok hazafelé sok apró-cseprő dallal szívemben. Rámköszönsz, te szegény, piszkos utcaseprő. Oly tisztességtudóan köszönsz , míg körülted porzik a reggel: egyszerre csordultig telek alázattal és szeretettel. Megállok s elnézem soká zsíros, barázdás arcodat, gémberedett, nagy kezedet,  torzonborz, sárga bajszodat fölötte a pálinka-gőzzel. ...Őt látom most, a mennyeit benned, ó rongyos utcaseprő, ki sepered a föld szennyeit,  ki világ bűnét elveszed és jó vagy minden emberekhez... Testvér, ha az üdvösségre jutsz,  rólam el ne feledkezz!                                (Dsida Jenő)

Jung Chang Vadhattyúk című könyvét többször is elolvastam. Mondhatom, hogy az egyik nagy kedvencem. A könyvnek van egy alcíme is: Kína három lánya. Tulajdonképpen három asszony sorsán keresztül ismerhetjük meg Kína történelmének egy nagyon izgalmas szakaszát, a kommunista Kína megszületését és elszabadulását. A szerző nagyanyjának életével indul a történet, aki még a hagyományos Kínában kezdi életét. Elkötözött lábú asszony, hadúr ágyasa ő, akit végül egy orvos elvesz feleségül. Tőle születik a szerző édesanyja, s nagyrészt az ő életéről szól a történet is. Számomra a könyv nagy erőssége, hogy rendkívül személyes, ugyanakkor precíz történelmi képet is ad. A szerző elmeséli, pl. hogy édesanyjának hogyan kellett megküzdenie a terhesség kínjaival a Hosszú Menetelés alatt, de bemutatja azt is, hogy valójában mi is volt a Hosszú Menetelés. Nagyon tetszik, hogy a hétköznapok nehézségeit, brutalitásait egy nagyobb, általánosabb képben helyezi el. Amit olvasunk, az a valódi történelem és való

Bizonyára senkit nem ér nagy meglepetésként a tény, hogy az írók (és egyéb művészlelkek is, egyébként) közül igen sokan nagyobb mennyiségű alkoholt is fogyasztottak. Volt, aki határozottan alkoholista volt, mások talán ihletet merítettek a pohárból. Feltehetően egyesek a sikereiket, mások a kudarcaikat kúrálták némi szesszel. Volt, aki meg is örökítette italozási szokásait műveiben. Egy-két íróról igencsak közismert, hogy szeretett inni, pl Ernest Hemingway, Petri György, Jack Keruac, vagy Tennessee Williams. Ők tulajdonképpen alkoholisták voltak, nincs mit szépíteni rajta. Lássuk ki, mit ivott a legszívesebben! Ernest Hemingway a mojito koktélt kedvelte a legjobban, de persze megivott minden mást is. Ráadásul a mojitohoz a rumot nem szódával hígította, hanem pezsgővel, gondolom, hogy biztos hatást érjen el vele. Ernest pedig gyakran már kora reggel nekiállt inni, hiszen ha már egyszer felébredt, mi egyebet is tehetett volna? Gerald Durrell . Igen, igen, a kedves, álla

Pár hete vettem ki a könyvtárból Andy Weir könyvét, A marsi t. A könyvből filmet is készítettek, Matt Damon főszereplésével. A filmet még nem láttam, de tervezem, hogy megnézem.  A könyv nagyon tetszett, végig lekötötte a figyelmemet. Szórakoztató stílusban követte el írója, miközben nagyon is valósághű volt. Én ugyan nem vagyok fizikus, vagy botanikus, pláne nem űrkutató, vagy gépész, de a szerző olyan meggyőzően írt a oxigenerátor működési elvéről, avagy arról, hogy emberi végtermék és némi földi termőföld segítségével hogyan lehet óriási mennyiségű termőtalajt előállítani, hogy szívesen elhiszem, mindez valóban megtörténhet. A történet egyébként egy klasszikus robinzonád, a Marson. Főhősünk ott reked, teljesen egymaga a vörös bolygón, és szeretne túlélni. Igazi vagány gyerek ez a Mark Watney, mindvégig igyekszik a humorába kapaszkodván tartani a lelket saját magában, ha már nincs más, aki tarthatná benne. Mi olvasók pedig szurkolunk neki, hogy a számításai helyesek legyenek, t