Könyvajánló: Vadhattyúk

Jung Chang Vadhattyúk című könyvét többször is elolvastam. Mondhatom, hogy az egyik nagy kedvencem. A könyvnek van egy alcíme is: Kína három lánya. Tulajdonképpen három asszony sorsán keresztül ismerhetjük meg Kína történelmének egy nagyon izgalmas szakaszát, a kommunista Kína megszületését és elszabadulását. A szerző nagyanyjának életével indul a történet, aki még a hagyományos Kínában kezdi életét. Elkötözött lábú asszony, hadúr ágyasa ő, akit végül egy orvos elvesz feleségül. Tőle születik a szerző édesanyja, s nagyrészt az ő életéről szól a történet is. Számomra a könyv nagy erőssége, hogy rendkívül személyes, ugyanakkor precíz történelmi képet is ad. A szerző elmeséli, pl. hogy édesanyjának hogyan kellett megküzdenie a terhesség kínjaival a Hosszú Menetelés alatt, de bemutatja azt is, hogy valójában mi is volt a Hosszú Menetelés. Nagyon tetszik, hogy a hétköznapok nehézségeit, brutalitásait egy nagyobb, általánosabb képben helyezi el. Amit olvasunk, az a valódi történelem és valódi emberek, valódi története is egyúttal. Megismerhetjük Kína igazi, és évtizedekig rejtett életét Mao ideje alatt. 

A család életén keresztül beleláthatunk a kommunista Kína megtorló gépezetének működésébe: bírálati gyűlések, kínzások, száműzetés. Mindezeket a szerző közelről élte át, hiszen a szülei is részesültek a megtorlásokból.

Számomra az volt a legelképesztőbb, hogy a legsötétebb időkben, a Kulturális Forradalom alatt az emberek parancs nélkül is kínozták egymást. Mintha veleszületetten gonoszok vagy kegyetlenek lennének, ami persze nem igaz. Ez is azt mutatja, hogy Mao valamihez nagyon értett: az emberek egymás ellen való kijátszásához és a terrorhoz. Úgy tartott elnyomásban egy egész országot, hogy közben megmaradt szeretett vezérnek. A szerző maga is csak sokára jutott el oda, hogy egyáltalán feltegye a kérdést: mindebben a szörnyűségben nem volt-e része Maonak? Szerintem mindent elmond a diktatúráról, hogy csak nagyon kevesen mertek egyáltalán gondolkodni benne. Olyan erős volt az önkontroll, hogy sokan megőrültek, vagy marékszám szedték a nyugtatókat.

Olvastam egyszer egy riportot, ami a kilencvenes évek végén készült egy régi pártfunkcionáriussal. Elmondta, hogy talán megdöbbentően hangzik, de az 50-es években ők valóban hitték, hogy a világ megváltozik, hogy elég terveket készíteni, javaslatokat tenni, vállalásokat megfogalmazni, és minden úgy is lesz. Elég az akarat hozzá, hogy acélt termeljenek, vagy megduplázzák a mezőgazdaság terményhozamát. Engem tényleg megdöbbentett ezzel a kijelentésével. De ahogy olvastam a Vadhattyúkat, már nem is annyira hihetetlen. A kínaiak szenvedtek Mao alatt. Fizikailag is - gyakran éheztek, - de lelkileg is. Családok bomlottak fel, vagy szakították szét őket, gyerek jelentette fel a szülőjét, diákok kínozták tanáraikat. S mégis, a kommunizmus eszméjét nem vetették el, csak kicsit a módszertant fájlalták. Ebben hasonlított a magyar helyzet a kínaira. De Mao arca még mindig ott őrködik a Tienanmen tér felett.

Azon kívül, hogy a könyv hiteles történelemkönyv, nagyon olvasmányos is, bátran belefoghat az is, aki nem szereti a száraz adatokat. Jung Chang később írt egy másik könyvet is, ami Maoról szól. Mao az ismeretlen történet a címe.  De az inkább történelemkönyv, kevésbé olvasmányos, ráadásul rendkívül terjedelmes is.  A Vadhattyúk világszerte sikerkönyv volt, és habár Kínában még a mai napig is tiltólistán van, kalózkiadásai közkézen forognak.

Kedvenc idézeteim a könyvből:

"Megpróbálta meggyőzni magát <a szerző anyja>, hogy nem szabad a pártra neheztelnie, mert az a a saját tisztaságát kívánja megteremteni. Kínában mindenki hozzá van szokva valamilyen mértékű igazságtalansághoz. Ezt most legalább érdemes ügyért szenvedi el. Egyre ismételgette magában a párt szavait, amelyek értelmében az áldozatokat vállalni kell: "Próbán esel át, és a szenvedés jobb kommunistává tesz." "

"Meggyűlölte a verebeket <Mao> : pusztítják a termést. Minden lakost mozgósítottak ellenük. Kivonultunk a ház elé, és tébolyodottan vertünk valami fémszerszámot - lehetett cintányér vagy serpenyő is -, hogy felriasszuk a verebeket a fákról, míg azok majd nagy sokára a kimerültségtől holtan lehullanak a földre."

"Ha viszont villanyszerelőnek állok, meglett volna az a dicsőségem, hogy én vagyok a gyárban az egyetlen női villanyszerelő....
....Az első hónapban ötször csapott meg az áram."