Olvassunk együtt!

Nagyon sokáig készültem elolvasni ezt a könyvet. Egyrészt, mert szeretem Pamuk könyveit, másrészt pedig mert azt is mindig szerettem, ahogy Pamuk Isztanbulról írt. A regényeiben így-vagy úgy, de mindig előkerül valahogy Isztanbul. Szóval évek óta ott volt a listámon ez a könyv, aztán egyszer haza is hoztam a könyvtárból, majd újabb néhány hétig aszaltam a polcon. Amikor pedig végül belekezdtem akkor is nagyjából 3 hónap kellett hozzá, hogy elolvassam.  E hosszú előtörténet után most értékelnem kellene a művet. Röviden: tetszett, habár a hosszú olvasási idő nem erre utalt volna. Szerettem olvasni, bele lehetett feledkezni, ugyanakkor egyáltalán nem letehetetlen könyv.  Az Isztanbul nem egy regény, sokkal inkább önéletrajz és várostörténet. Szóval nem lehet kizökkenni a sztoriból, elfelejteni a történéseket, nem baj, ha napokra félretesszük a könyvet. És én sokszor így is tettem. Párhuzamosan több könyvet is elolvastam az Isztanbul mellett, de minden alkalommal, amikor újra a k...

3. elolvasott regényem ez Pamuktól, és ez is nagyon tetszett! Határozottan megvolt az a hangulata, amit megszerettem az Ártatlanság múzeumában. Kicsit lassú, kicsit régies, apró részleteken elidőző, "törökös" az elbeszélés, ami engem elbűvöl. Nem tudtam gyorsan olvasni a regényt, de nem is olvastam közben más könyvet. A történetet Cem meséli, és az első részben eléggé átlagos kamasz-történetet olvashatunk. Aztán egyszercsak szinte a semmiből beüt a ménykő. Őszintén megdöbbentem a fordulaton, ahogy a folytatáson is, ami egyáltalán nem olyan lett, mint ahogyan egy "nyugati" regényben várható lett volna. Szépen el is aludt megint az éberségem, hogy aztán a végére megint agyoncsapjon Pamuk egy fordulattal. Remek volt a dramaturgia, húzott magával, elgondolkodtatott, élveztem. Tipródam sokáig, hogy vajon az Oidipusz- vagy Rusztem-Szuhráb vonal fog előtérbe kerülni, mert mindkettőre nagy volt az esély, de Pamuk ügyesen a legvégéig nyitva hagyta a kérdést. Így aztán izg...

Nos, be kell látnom, hogy van, ami nem megy. Szegény Fekete könyv nem először vérzik el nálam, de a mostani próbálkozásom alkalmával legalább eljutottam a 163. oldalig. Úgy gondolom hát, hogy ilyen módon jogosan formálhatok véleményt arról, hogy mi is a bajom ezzel a könyvvel.  Az még hagyján, hogy nincs benne sok izgalom, habár, mivel valamilyen krimi szál is lenne benne (A főhős(nek tűnő) fickó felesége lelépett és őt szeretné megtalálni a férj.), lehet, hogy nem is olyan hagyján ez az unalmasság. Engem azonban egy fikarsznyit sem tudott feldúlni, hogy a nő, Rüya lelépett. Mivel senkiről nem tudtunk meg semmi izgalmasat, senkihez nem is tudtam közel kerülni. Galip se nagyon nyöszörgött a felesége után, holott azért az kiderült, hogy egész életében csak Rüya után vágyakozott, miközben a nő csak második férjéül választotta őt. Aztán ott van a csapongó stílus. Hol az elhagyott férj, Galip nyomán járunk, hol pedig a sógora, Celal tárcáit olvassuk. Már a 163. oldalig is kisült,...

Miután elolvastam Az ártatlanság múzeumát egészen biztos voltam benne, hogy fogok még Pamuktól olvasni. A nevem piros című regényét még az Ünnepi könyvhéten vettem a nyáron, csak valahogy nem jutottam oda, hogy bele is fogjak az olvasásba. De most befejeztem! Rögtön lelövöm a poént: nagyon tetszett a könyv! Élvezettel olvastam, bele lehetett merülni, mint egy jó fürdőbe. Viszont nem tudtam gyorsan olvasni, mert... hát, mert...., mert olyan pamukos volt. Kellett hozzá hangulat, hogy a kezembe vegyem és le is kellett egy kicsit lassulni a könyvhöz. Hiába egy krimi, de azért számos más vonal is van benne, ami lassította a történet haladását. Főleg a miniatúra festészetről, a stílusról és annak jelentőségéről vannak benne hosszabb eszmefuttatások. Némileg emlékeztetett Umberto Ecotól A rózsa nevére , csak az egy kicsit krimisebb volt. Engem mindkettő nagyon megfogott.  A történet Isztambulban játszódik, a 16. században. In medias res indul, ráadásul egy halott (A halott) kezdi...

Nem hittem, hogy tényleg el fogom olvasni ezt a könyvet, de sikerült! Az a helyzet, hogy egyszer már megpróbálkoztam Pamuk munkásságával, mégpedig a Fekete könyvvel. Ámde megfeneklettem a 25. oldalon. Erika kért meg, hogy olvassam el, mert ő végig jutott ugyan rajta, de semmit nem értett meg belőle (úgy járhatott, mint én annak idején Bartis Attila Séta  című regényével), s kíváncsi lenne, hogy benne van-e hiba. Úgy tűnik, hogy nem. De lehet, hogy egyszerűen rossz pillanatban fogtam bele. Egyszóval félve vágtam bele Az ártatlanság múzeumába , ami rendkívül terjedelmes is (670 oldal), ami szintén riasztóan hatott rám. Igazából az motivált, hogy nagy rajongó tábora van Pamuknak, Nobel díjat is kapott (habár ért már csalódás ilyen téren, lásd Clézió Az éhség ünnepei ), ráadásul ő volt a nemrég befejeződött Nemzetközi Könyvfesztiválnak is a díszvendége. Nehogy ne legyek már képes elolvasni tőle egy könyvet!  Belekezdtem hát.  Az első öröm akkor ért, amikor rájöttem, ho...