Orhan Pamuk: A nevem piros

Miután elolvastam Az ártatlanság múzeumát egészen biztos voltam benne, hogy fogok még Pamuktól olvasni. A nevem piros című regényét még az Ünnepi könyvhéten vettem a nyáron, csak valahogy nem jutottam oda, hogy bele is fogjak az olvasásba. De most befejeztem!

Rögtön lelövöm a poént: nagyon tetszett a könyv! Élvezettel olvastam, bele lehetett merülni, mint egy jó fürdőbe. Viszont nem tudtam gyorsan olvasni, mert... hát, mert...., mert olyan pamukos volt. Kellett hozzá hangulat, hogy a kezembe vegyem és le is kellett egy kicsit lassulni a könyvhöz. Hiába egy krimi, de azért számos más vonal is van benne, ami lassította a történet haladását. Főleg a miniatúra festészetről, a stílusról és annak jelentőségéről vannak benne hosszabb eszmefuttatások. Némileg emlékeztetett Umberto Ecotól A rózsa nevére, csak az egy kicsit krimisebb volt. Engem mindkettő nagyon megfogott. 

A történet Isztambulban játszódik, a 16. században. In medias res indul, ráadásul egy halott (A halott) kezdi az elbeszélést. Nagyon érdekes volt, hogy minden fejezetet más valaki, vagy valami szemszögéből írt meg Pamuk. Rögvest a halottal indítunk, ahogy már mondtam, de van fejezete egy rajzolt lónak, a sátánnak, sőt a piros színnek is. Nem mondom, hogy soha nem volt unalmas a filozofálgatás a színkeverés, vagy a rajzolás hagyományairól, de összességében nagyon élveztem! 

Volt benne egy kis kultúrtörténet is (persze nem didaktikusan, hanem szépen belerejtve a történetbe), például megtudtam, hogy a törököknek is van ikonikus szerelmes párja: Hüszrem és Sírín, akik ha kell, ha nem, a miniatúrákon szerepelnek. Megtudtam sokat arról is, hogy az iszlám hogyan viszonyul az emberábrázolásokhoz, mit gondol a világ megfestéséről, és hogy Allah mindig, mindenben az origót jelenti. Egy mondat erejéig még Magyarország is szóba került, bár nem a legdicsőbb módon jelentünk meg (Az egyik festményen a magyar fővezér éppen a szultán lábát csókolja...). Külön érdekes volt olvasni a nyugati és keleti festészet találkozásáról. Végeredményben ez volt a könyv egyik fő vonulata. Nyugaton - főleg Itáliáról volt szó - ekkoriban terjedt el a portré festészet és a török miniátorok elképedve látták, hogy a portrék alapján valóban fel lehet ismerni, hogy ki van rajta! Megdöbbenéssel vették észre, hogy a gyaur festők perspektívát alkalmaznak, árnyékot használnak, és egy-egy színnek sok árnyalatával dolgoznak. Mélységes megvetéssel említették fel, hogy ezek a festők úgy festenek meg egy lovat például, hogy nézik azt a lovat, és pontosan lefestik, amit látnak. A török festők ezzel szemben az emlékeikből festik meg a lovat, és az egy tökéletes ló lesz, de valójában bármelyik ló lehet. Eltöprengtek azon, hogy végeredményben a nyugatiak is emlékezetből festenek, hiszen ránéznek a lóra, aztán a vásznat nézik, és máris csak az emlékeiket festik meg... Mondjuk itt már kicsit besokalltam a filozófiától, de még tudtam követni a fonalat. A neten kerestem is miniatúrákat, bár sajnos nem voltak olyan jó felbontásúak, hogy alaposabban meg tudtam volna őket szemlélni, de azért jól látszott mindaz, amit Pamuk leírt a török képekről. Szépek voltak, de teljesen mások, mint amit mi, európaiként a képekről képzelünk.
Természetesen nem csak tanulni lehet a könyvből, de szórakoztat is! A krimi része is jó, én olvasás közben sokat töprengtem rajta, hogy ki lehet a gyilkos, de nem jöttem rá. Bár már rég volt, hogy Agatha Christie-t olvastam, szóval ez nem mérvadó. Ami nagyon tetszett, hogy a török házakról, ruhákról, ételekről, hétköznapokról is sok információt kaptam, úgyhogy ezért külön dicséret illeti a részemről Pamukot. A író örök témája, Kelet és Nyugat találkozása ebben a könyvben is a központi kérdés, s talán a válasz is mindig ez (habár még csak ez a második Pamuk könyvem): a törökök maradjanak csak törökök, ápolják a saját hagyományaikat, mert a nyugatiak utánzása csak nevetségessé tesz őket. Számomra ez egy nagyon is elfogadható álláspont: meg kell becsülnünk a saját kultúránkat (akár a nyugati, akár a keleti oldalra születtünk), mert csak abban tudjuk igazán megtalálni és kifejezni magunkat.
S még egy érdekesség: ebbe a könyvbe is beleírta magát Pamuk. Ő volt a főhősnő egyik fia. Az ártatlanság múzeumába is beleírta magát. Majd ha olvasok még más regényt is tőle, lecsekkolom, hogy ez szokása-e?
Szívesen ajánlom a könyvet, igényes, jól megírt regény. Engem szórakoztatott is, tanított is, el is gondolkodtatott. Egyszóval tetszett!