Olvassunk együtt!

Meg sem tudnám mondani, hogy milyen régen terveztem, hogy elolvasom ezt a regényt. Sok éve, lehet, hogy egy évtizede is. Sokan ajánlották már a figyelmembe, könyvtárosként én is gyakran ajánlottam olvasóknak, de én magam csak most vettem a kezembe. Az első pár oldal után nagyon azt éreztem, hogy erősen emlékeztet Ismail Kadare Háromlyukú hídjára, amit egyszer nagy keservek árán olvastam el. Szóval itt azért egy kicsit berezeltem, hogy mi lesz, hosszú is, párbeszédek sincsenek benne... jaj.  De kár volt az aggodalom, mert tetszett a regény! Ivo Andrić Nobel-díjat is kapott érte, és nem véletlenül. A történtet Višegradban játszódik, de nem a Duna parti magyar városban, hanem a Drina partján fekvő bosnyák helységben. Itt épült fel a címben szereplő híd, az 1500-as évek közepén, amikor a vidék a törökök uralma alatt állt. Innetől kezdve követjük nyomon a híd életét egészen 1914-ig, amikor is az I. Világháború legelején felrobbantják.  A regény elég laza szövésű, nekem kicsit ...

Rákosi Mátyás, mint téma hatalmas kedvencem. Pünkösti Árpád tetralógiáját annak idején többször is végigolvastam, és még bizonyára fogom is, mert egyrészt nagyon szórakoztató, másrészt pedig lenyűgözően informatív.  A Levelek Rákosihoz nem konkrétan Rákosi Mátyásról szóló életrajz, hanem a hozzá íródott levelek alapján festi meg az ő nevével fémjelzett korszakot. Elképesztően tanulságos olvasmány! Néha nevettem rajta, néha meresztettem a szememet a hitetlenkedéstől, néha pedig összeszorult a torkom.  Rákosi Mátyás 1945-ben lépett Magyarország politikai nagyszínpadára, és 1956 júliusáig ott is állt, mint első számú és teljhatalmú vezető. Kő András és Nagy J. Lambert a levéltárakból és egyéb forrásokból származó levelek legérdekesebbjeit gyűjtötték össze ebben a kötetben, amelyeket Rákosi Mátyáshoz írtak az emberek. A levelek megmutatnak egy-egy szeletet a múltból, hogy mik voltak annak idején a legfontosabb kérdések, a legsúlyosabb problémák, egyáltalán: milyen volt az élet a m...

Nagy ritkaság ez, de úgy néz ki, hogy ezt a könyvet én nem fogom befejezni. Könyvklubos választás, szóval erőlködtem is vele rendesen, de kudarcot vallottam. Egy svéd írónő regényéről van szó, ami kifejezetten jó pontokat kapott a molyon, és elég népszerű is. A borítója szerint 2022-ben az év sikerkönyve volt Svédországban. Eleve nem annyira fűlött a fogam hozzá, ijesztő volt a fülszöveg is számomra, hogy itt majd a szeretet, a kiszolgáltatottság, a lenyűgözően szép, ámde kegyetlen vadon és a női sorsok adják a szűkszavúságában is gyönyörű regény alapját. Aztán elkezdtem olvasni az értékeléseket a molyon és semmivel sem lettem lelkesebb. Éreztem, hogy itt aztán a gyomromba lesz taposva. Végül csak kénytelen voltam belefogni magába a regénybe is, és hát, ja. Belém lett taposva. Nem is nagyon szeretem az ilyen stílusú könyveket, amelyek homályosan (szerintem szépelgően) fogalmaznak meg dolgokat, utalgatnak régi eseményekre, amelyek a főhősökkel történtek meg, de nekünk majd csak később l...

Nagyon sokáig készültem elolvasni ezt a könyvet. Egyrészt, mert szeretem Pamuk könyveit, másrészt pedig mert azt is mindig szerettem, ahogy Pamuk Isztanbulról írt. A regényeiben így-vagy úgy, de mindig előkerül valahogy Isztanbul. Szóval évek óta ott volt a listámon ez a könyv, aztán egyszer haza is hoztam a könyvtárból, majd újabb néhány hétig aszaltam a polcon. Amikor pedig végül belekezdtem akkor is nagyjából 3 hónap kellett hozzá, hogy elolvassam.  E hosszú előtörténet után most értékelnem kellene a művet. Röviden: tetszett, habár a hosszú olvasási idő nem erre utalt volna. Szerettem olvasni, bele lehetett feledkezni, ugyanakkor egyáltalán nem letehetetlen könyv.  Az Isztanbul nem egy regény, sokkal inkább önéletrajz és várostörténet. Szóval nem lehet kizökkenni a sztoriból, elfelejteni a történéseket, nem baj, ha napokra félretesszük a könyvet. És én sokszor így is tettem. Párhuzamosan több könyvet is elolvastam az Isztanbul mellett, de minden alkalommal, amikor újra a k...

Egyszer régen már olvastam a Mellettem elférsz című Grecsó regényt. (Sőt, ami azt illeti, ez volt az első olvasmányom a szerzőtől.) Most azért olvastam el újra, mert ez a regény volt az ehavi olvasmány a könyvklubban, nekem pedig már alaposan megfakultak az emlékeim a művel kapcsolatosan. 9 év azért csak 9 év... Azt kell mondjam, nagyon megérte, hogy újra elővettem a könyvet! Teljesen más szemmel olvastam most a regényt, mint 2016-ban, és más dolgok is érintettek meg belőle.  Pár héttel ezelőtt voltam Grecsó Krisztián, Apám üzent című új regényének a bemutatóján. A legfrissebb könyv valamelyeset tekinthető a Mellettem elférsz folytatásának. Egyértelműen önéletrajzi ihletésű mindkét regény. Ezt például az első olvasáskor, 2016-ban még nem tudtam a Mellettem elférszr ől. Azzal persze már akkor is tisztában voltam, hogy a szerző saját emlékekből rakta össze a regény helyszíneit, a telepet, a kendergyárat, Zugló kocsmáit, de hogy a szereplők mennyire az író életének részesei, azt nem...

Nehezen vettem rá magamat, hogy belekezdjek ebbe a könyvbe. Ennek több oka is volt. Egyrészt mert a borítója a legkevésbé sem csábított olvasásra, másrészt pedig a fülszöveg sem győzött meg arról, hogy nekem való könyvről lenne szó. Meglehetősen melodramatikusnak tűnt a sztori, ami azt illeti. Nagyon röviden az alaptörténet: Lenni 17 éves, halálos beteg tinédzser, aki egy hospice osztályon tölti utolsó idejét. Margot pedig egy 83 éves, szívbeteg hölgy, aki szintén ebben a kórházban van. Együtt 100 évesek, ha esetleg a cím még nem lett volna érthető. (Szellemes volt a címválasztás, szerintem) Ők ketten elhatározzák, hogy festenek 100 képet, minden évükről egyet. A sztori a képek háttértörténetéből bontakozik ki.  Az az igazság, hogy az első pár oldal még inkább elbizonytalanított abban, hogy belevágjak-e az olvasásba. Lenni egy kicsit sem tűnt valóságosnak. Papírszagú és őszintén szólva egy kicsit idegesítő is volt. Különösen nehezen viseltem az Arthur atyával folytatott beszélgetés...