Olvassunk együtt!

Nagy ritkaság ez, de úgy néz ki, hogy ezt a könyvet én nem fogom befejezni. Könyvklubos választás, szóval erőlködtem is vele rendesen, de kudarcot vallottam. Egy svéd írónő regényéről van szó, ami kifejezetten jó pontokat kapott a molyon, és elég népszerű is. A borítója szerint 2022-ben az év sikerkönyve volt Svédországban. Eleve nem annyira fűlött a fogam hozzá, ijesztő volt a fülszöveg is számomra, hogy itt majd a szeretet, a kiszolgáltatottság, a lenyűgözően szép, ámde kegyetlen vadon és a női sorsok adják a szűkszavúságában is gyönyörű regény alapját. Aztán elkezdtem olvasni az értékeléseket a molyon és semmivel sem lettem lelkesebb. Éreztem, hogy itt aztán a gyomromba lesz taposva. Végül csak kénytelen voltam belefogni magába a regénybe is, és hát, ja. Belém lett taposva. Nem is nagyon szeretem az ilyen stílusú könyveket, amelyek homályosan (szerintem szépelgően) fogalmaznak meg dolgokat, utalgatnak régi eseményekre, amelyek a főhősökkel történtek meg, de nekünk majd csak később l...

Nagyon sokáig készültem elolvasni ezt a könyvet. Egyrészt, mert szeretem Pamuk könyveit, másrészt pedig mert azt is mindig szerettem, ahogy Pamuk Isztanbulról írt. A regényeiben így-vagy úgy, de mindig előkerül valahogy Isztanbul. Szóval évek óta ott volt a listámon ez a könyv, aztán egyszer haza is hoztam a könyvtárból, majd újabb néhány hétig aszaltam a polcon. Amikor pedig végül belekezdtem akkor is nagyjából 3 hónap kellett hozzá, hogy elolvassam.  E hosszú előtörténet után most értékelnem kellene a művet. Röviden: tetszett, habár a hosszú olvasási idő nem erre utalt volna. Szerettem olvasni, bele lehetett feledkezni, ugyanakkor egyáltalán nem letehetetlen könyv.  Az Isztanbul nem egy regény, sokkal inkább önéletrajz és várostörténet. Szóval nem lehet kizökkenni a sztoriból, elfelejteni a történéseket, nem baj, ha napokra félretesszük a könyvet. És én sokszor így is tettem. Párhuzamosan több könyvet is elolvastam az Isztanbul mellett, de minden alkalommal, amikor újra a k...

Egyszer régen már olvastam a Mellettem elférsz című Grecsó regényt. (Sőt, ami azt illeti, ez volt az első olvasmányom a szerzőtől.) Most azért olvastam el újra, mert ez a regény volt az ehavi olvasmány a könyvklubban, nekem pedig már alaposan megfakultak az emlékeim a művel kapcsolatosan. 9 év azért csak 9 év... Azt kell mondjam, nagyon megérte, hogy újra elővettem a könyvet! Teljesen más szemmel olvastam most a regényt, mint 2016-ban, és más dolgok is érintettek meg belőle.  Pár héttel ezelőtt voltam Grecsó Krisztián, Apám üzent című új regényének a bemutatóján. A legfrissebb könyv valamelyeset tekinthető a Mellettem elférsz folytatásának. Egyértelműen önéletrajzi ihletésű mindkét regény. Ezt például az első olvasáskor, 2016-ban még nem tudtam a Mellettem elférszr ől. Azzal persze már akkor is tisztában voltam, hogy a szerző saját emlékekből rakta össze a regény helyszíneit, a telepet, a kendergyárat, Zugló kocsmáit, de hogy a szereplők mennyire az író életének részesei, azt nem...

Nehezen vettem rá magamat, hogy belekezdjek ebbe a könyvbe. Ennek több oka is volt. Egyrészt mert a borítója a legkevésbé sem csábított olvasásra, másrészt pedig a fülszöveg sem győzött meg arról, hogy nekem való könyvről lenne szó. Meglehetősen melodramatikusnak tűnt a sztori, ami azt illeti. Nagyon röviden az alaptörténet: Lenni 17 éves, halálos beteg tinédzser, aki egy hospice osztályon tölti utolsó idejét. Margot pedig egy 83 éves, szívbeteg hölgy, aki szintén ebben a kórházban van. Együtt 100 évesek, ha esetleg a cím még nem lett volna érthető. (Szellemes volt a címválasztás, szerintem) Ők ketten elhatározzák, hogy festenek 100 képet, minden évükről egyet. A sztori a képek háttértörténetéből bontakozik ki.  Az az igazság, hogy az első pár oldal még inkább elbizonytalanított abban, hogy belevágjak-e az olvasásba. Lenni egy kicsit sem tűnt valóságosnak. Papírszagú és őszintén szólva egy kicsit idegesítő is volt. Különösen nehezen viseltem az Arthur atyával folytatott beszélgetés...

Érdekes egy könyv volt ez! A leírás szerint Huxley ezúttal nem regényt írt, hanem egy tényirodalmi munkát a francia kisváros, Loudun boszorkányairól. Mindig is szerettem a dokumentarista irodalmat, bár a boszorkányok annyira nem izgattak fel. Tamás kollégám azonban meggyőzött róla, hogy nekem ezt a könyvet el kell olvasnom! És így is lett.  Az alaptörténet röviden: Valamikor az 1620-as években Loudunba új plébános kerül Urbain Grandier atya személyében. Az új pap vonzó férfi, remek szónok, intelligens ember, akit papi hivatása szemernyit sem akadályozott abban, hogy hivatalba kerülését követően igen hamar jó kapcsolatokat alakítson ki a város hölgyeivel. Nem is volt gond mindaddig, amíg meg nem tetszett neki az egyik legjobb barátjának, Trincant ügyész úrnak a leánya, Philippe. Nem csak, hogy megtetszett neki, de teherbe is ejtette, ám az apaságot (és a nemi kapcsolatot is) simán letagadta, magára hagyva a nőt szégyenével és zabigyerekével. Ezzel az epizóddal kezdődtek Urbain Grand...

Hű. Ha. Nem magamól került a kezembe ez a könyv, hanem a kollégám erőteljes ajánlása miatt fogtam bele. Neki nagyon tetszett, és kíváncsi volt rá, hogy én mit szólok hozzá. Amikor kissé már felvettem a könyv hangulatát, akkor rájöttem, hogy olvastam én már valami effélét, Charles Bukowskinál. Pia, nők, okoskodás, szánalmas figura és önéletrajzi ihletettségű történet.  Jerofejev életrajzát elolvasva tényleg sokat merített a saját életéből, ha nem az egészet. A főhős ő maga, Venyegyikt Jerofejev, akit éppen kirúgtak egy kábelfektető cégnél betöltött brigádvezetői állásából, mert arról vezetett statisztikát, hogy melyik munkás mennyit és mikor iszik. Saját magával az élen, természetesen. Mikor az egyik részeg kolléga véletlenül elküldte az önként vállalt hazafias felajánlásaikkal egyetemben a központba ezeket a grafikonokat, Jerofejev brigádvezetői karrierjének befellegzett. ( "Amikor észrevettem, hogy eltűntek (ti. a grafikonok) , leittam magam, és a fejemet fogtam bánatomban. Ott,...