Richard Sheperd: Holtak vallatója

Amikor annak idején, a gyógymasszőri tanulmányaim során beültem az első anatómia órámra azt éreztem, hogy ó, igen, itthon vagyok! Nagyon élveztem az emberi testről való tanulás minden percét, örömmel lapozgattam az antatómia atlaszt és hallgattam a tanár magyarázatait. Viszont soha nem vettem részt boncoláson, pedig igazából érdekelne. 

Richard Shepherd könyve betekintést ad egy olyan világba, amely számomra rendkívül izgalmas, de egyúttal teljességgel ismeretlen is. A szerző igazságügyi patológusként tevékenykedett hosszú éveken keresztül Nagy-Britanniában. Számtalan holtat boncolt fel, állapította meg róluk, hogy hogyan haltak meg, milyen betegségeik voltak, pontosan melyik sérülésük volt a halálos, ha voltak ilyenek. Dr. Shepherd szerette a munkáját, igazi lelkesedéssel végezte, ráadásul kisgyermek korától kezdve igazságügyi patológusnak készült. Mindenekelőtt természetesen orvos lett, később szakosodott a patológiára. Ha jól emlékszem már jócskán volt 30, mire valójában elkezdhette a munkát a boncteremben. Figyelemre méltó állhatatosság ez! 

Dr. Shepherd meglehetősen jól ír, érdekesen és meglepő  módon őszintén. Először is a családjával kapcsolatosan. Fiatal volt még, amikor édesanyja meghalt szívproblémái miatt. Addig is folyamatosan betegeskedett, nem tudott annyira részt venni gyerekei életében (3 gyerek volt a Shepherd családban), mint szeretett volna. Emiatt a kis Richard nem is kötődött annyira hozzá, mint ami normális lett volna, de engem némileg meglepett az a keresetlen őszinteség, amellyel arról beszélt, hogy semmit nem érzett, amikor az anyja meghalt. Nem tudta őt megsiratni, hiszen oly sokszor volt távol addig is a kórházi kezelések miatt. Édesapjáról, annak viharosan hullámzó kedélyállapotáról, dühkitöréseiről, új feleségéről is eléggé nyíltan megmondta a véleményét. Illetve meglehetős meglepetésemre, az első főnökéről, Nagy-Britannia másik nagyon híres törvényszéki patológusáról, Dr. Iain Westről sem csak szuperlatívuszokban nyilatkozott meg. Ez nekem nagyon tetszett.

De persze a legérdekesebb az volt, amit a boncteremben szerzett tapasztalatairól írt. Számtalan sztorit és esetet mesélt el, de úgy, hogy közben folyamatosan igyekezett tanítani is az olvasókat. Eloszlatott rengeteg tévhitet, amelyeket a tévésorozatok ültettek el az emberek fejében. Például, hogy a holttest hőmérsékletéből pontosan meg lehet mondani a halál idejét, vagy ugyanezt az hullamerevség állapotával kapcsolatosan. Szintén csak a laikus, tévébámuló, CSI-rajongók hiszik azt, hogy DNS bármiből kivonható és mindenre használható, vagy, hogy a boncolóorvos mindent megtud a halottról a boncolás során. A valóság sokkal földhözragadottabb. A halottak nem mondanak el magukról mindent, és nem minden ügy oldódik meg menetrend-szerűen. 

Dr. Shepherd mesélt egy-két nagyobb ügyről is, amelyben, mint igazságügyi patológus résztvett. Volt olyan eset, ami nekem nem mondott semmit (például egy Temzén történt bulihajó-katasztrófa), de a 9/11-ről, vagy Diana hercegné haláláról természetesen én is tudtam. A mi jó doktorunk részt vett ezeknek az eseteknek a felderítésében is. A World Trade Center elleni merényletbe úgy cseppent bele, hogy kiutazott a brit állampolgárok maradványaiért, és ha már ott volt, kicsit szét is nézett, tapasztalatot szerzett a katasztrófa helyzetek professzionális kezelésében, és segített, amiben tudott. 

Valamivel később ténylegesen hasznát is vették a katasztrófahelyzet kezelésében szerzett amerikai tapasztalatoknak, amikor a londoni metróban terrorista támadás történt. Az ilyen tömegkatasztrófák, akár balesetek, akár támadások miatt történnek, alaposan próbára teszik a patológusokat. A legfontosabb (mármint, ami a patológusokat illeti), az áldozatok mielőbbi és pontos (!) azonosítása. Ez pedig egyáltalán nem könnyű. Néhanapján darabokban van a holttest, vagy szétázott a vízben, elégett a tűzben, stb. De legfőképpen: általában nincs nála személyi igazolvány. Marad az ujjlenyomat (ha megmaradt), a tetoválás (manapság már nem akkora segítség ez sem, mert minden második ember tetovált), különös anyajegy, ékszer, stb. Tömegszerencsétlenség esetén mindez iszonyú nagy kihívás, nem beszélve arról, hogy mekkora nyomás nehezedik az orvosokra és a rendőrökre az áldozatok családja részéről. Mindenki tudni akarja, hogy a szerette/rokona ténylegesen meghalt-e, és természetesen mihamarabb meg akarja kapni a maradványait, hogy eltemethesse. Nagyon fontos, hogy tényleg az ő hozzátartozóját adják ki, még akkor is, ha úgy kell "összelegózni" darabokból. Egyáltalán nem evidens, hogy össze lehet rakni a teljes holttestet, ha teszem fel egy robbanás cafatokra tépte azt. Ugyanakkor a helyszínekről minden egyes darabot, amit találnak, összeszednek és azokat valakihez mégiscsak hozzá kell passzítani. Ami sehová nem illik, de bizonyosan emberi maradvány, azt együtt, tömegesen földelik el. Nem is gondoltam volna, hogy ez mennyire brutálisan nagy feladat. Persze így is történnek hibák, és pl a 9/11 esetében nagyon sok áldozat van, akiből soha, semmi nem került elő. 

A könyv vége felé kiderült, hogy Dr. Shepherd végeredményben terápiás írásként alkotta meg a kötetet. Hosszú karrierje a végére kiégette őt, pánikbetegség gyötörte, amelyen lassan tudott csak, szaksegítséggel és többek között ennek a könyvnek a megírásával, úrrá lenni. Szívesen ajánlom olvasásra, én sokat tanultam belőle és érdekes is volt.