Olvassunk együtt!

Életrajz! Szeretem az életrajzokat, meg érdekel a divat is valamennyire. Coco pedig elég izgalmas személyiségnek tűnik számomra. Egyszóval nekikezdtem Henry Gidel könyvének, amiben, mint kiderült, mégiscsak vannak képek, bár rendkívül kevés. A könyv első fele, addig, amíg Gabrielle (Aki nem szerette a Coco becenevet egyébként.) be nem fut, mint divattervező, jó volt. Érdekes és szórakoztató. Onnantól kezdve azonban Henry Gidel rajongása sem tudta szimpatikussá tenni a Mademosielle-t. Pedig Gidel mindent megtett, hogy mitizálja Cocot, szinte már irritálóan. Mégsem tudtam azt érezni a divat nagyasszonyával kapcsolatban, amit a szerző éreztetni akart. Sőt. Ahogy haladtam előrébb a könyvben, úgy vált Coco egyre unszimpatikusabbá, s a végén már egyenesen idegesített. Szokás őt úgy emlegetni, hogy mindent csak kemény munkával ért el, de ez nem igaz. Férfiak segítették elindulni, ők pénzelték, de Gabrielle később nagyon elegánsan letagadta az egészet. Egyszerűen nem akart emlékezni ráj

A regény alcíme: Szerelmi regény, de ez elég messze áll a könyv tartalmától. Legalábbis szerintem. Ettől függetlenül (vagy pont ezért) nagyon tetszett a koncepció! Két nap alatt el is olvastam, habár az elején elég nehéz volt megszoknom a szerző stílusát. Elég csapongó, rengeteg zárójelet használ, utalgat előző oldalakra, és elkövetkezendőkre, s valóban kicsit szarkasztikus, ahogyan azt Évi mondta. 10-20 oldal után felvettem a ritmust, amit utána végig tartani is tudtam, úgyhogy élvezettel olvastam a történetet. Amely természetesen mi más is lehetett volna, mint a Mayerlingi Tragédia, vagyis a trónörökös és Mary Vetsera bárókisasszony közös halála.  Ahogy az már az előszóból is kiderült, Bart István korabeli lapok és romantikus füzetek sztorijait fésülte össze és próbálta bemutatni az összes elméletet, véleményt, ami a kettős haláleset körülményeiről szólt. S szintén előre lefektette, hogy nem, nem találta meg az igazságot az ügyben, vagyis nehogy azt higgye a nyájas olvasó, hogy

Rövid, novellányi terjedelmű írás Backman könyve, amit az előszó tanúsága szerint igazából nem is kiadásra szánt, csak afféle terápiás írásnak. Végül természetesen kiadták, hiszen olvashatjuk. Egy szép búcsú ez a könyv. Nagyapa búcsúzik az unokájától és a fiától. Nagyapó kezdi elveszíteni az emlékeit, neki az agya hal meg hamarább, nem a teste, mint Nagyanyónak. A szerző remek képekkel ábrázolja a demencia tüneteit, azt, hogy a demens ember ugyanaz, aki volt és mégsem. Fájdalmas szembesülni ezzel az állapottal mindenkinek. Annak is, aki megéli, és annak is, aki kénytelen látni a lassú, de biztos hanyatlást.  Óhatatlanul nagyanyám jutott az eszembe, aki nem is olyan régen halt meg ténylegesen. De már évek óta nem talált haza. Számára már olyan hosszú volt az út reggelente hazáig, hogy egyszercsak nem ért oda. De a teste még élt. Jó volt olvasni Backman képeit, hogy milyen is lehet a felejtés ("mintha mindig keresnél valamit a zsebedben"), milyen a félelem attól, hogy a le

Miután mostanában 3 könyvvel is megfeneklettem, kezdtem kicsit frusztrált lenni. Így aztán egy olyan könyvet vettem le a polcról a könyvtárban, amit egészen biztosan el tudok olvasni, akármilyen is lesz. Alessandro Baricco története nagyon rövid, nagyjából 2 óra alatt elolvasható. És, ami a fő, ez egy jó könyv! A szerző egy varázslatos, ugyanakkor nagyon egyszerű, had ne mondjam: elnagyolt történetet mesél el Hervé Joncourról, a francia selyemhernyó-kereskedőről, aki Japánba jár hernyópetéket vásárolni. Itt nincs tájleírás, mélyreható jellemábrázolás, külsőségek leírása. Csak történnek az események, villannak a pillantások, dobog a szív, ritmusok és tettek vannak. A 100 oldal alatt (na jó, csak 98) mégis az emberi lélek legmélyét és legtisztább valóságát ismerhetjük meg, anélkül, hogy ki lettünk volna oktatva.  A szerző az örök igazságot mutatta meg a vágyról és arról, hogy mennyire kell értékelnünk azt, ami a miénk. Néha észre sem vesszük, hogy mi van az orrunk előtt, vagy hog

Általában van könyves listám, amit időről-időre megnézek, és igyekszem rajta minél több tételt kipipálni. Az igazság azonban az, hogy legtöbbször ad hoc olvasok el könyveket, mikor mihez van éppen hangulatom, így aztán az én könyves listám valójában inkább lefelé gyarapodik. Vagyis mindig a lista végére írom, amit elolvastam. Most felmarkoltam néhány könyvet a könyvtárból és egyszerre hazahoztam őket, mint egy rendes könyvtárlátogató. Szóval mutatom, hogy mit tervezek az előttem álló hónapban elolvasni! Henry Gidel: Coco Chanel : Szeretem az életrajzokat, s hát a divat királynőjének élete kifejezetten érdekel. Amennyit tudok Coco-ról, az egy inspiráló életutat vetít előre. Szóval remélem jó lesz a könyv, habár nincsenek benne fényképek, ami egy kicsit csalódást okozott nekem, amikor belelapoztam a kötetbe. Meglátjuk! Csányi Vilmos: Ő ott bent : Hm. Csányi Vilmos neve számomra csak a tudóst jelentette eddig, nem tudtam róla, hogy irodalmi ambíciókat dédelget magában. A történet nag

Ó, anyám! Mi értelme volt ennek az egésznek?! Semmi, azt kell mondjam. Lenyomtam, mert muszáj volt (Könyvklub!), de nem kaptam cserébe semmit. Talán csak idegességet, viszkető tenyeret és frusztrációt, hogy nincs kinek kiosztani a pofonokat, mert itt mindenki kitalált személy.  Senki nem volt szimpatikus! Sőt, mindenki unszimpatikus volt. Ezek a nők kiborítóan nyavajogtak, szenvedtek, érthetetlen problémáik voltak. Némi fizikai munka és pénzkeresés elkelt volna nekik. Esetleg egy pár hónap valami jó kis intézetben, zárt ajtók mögött. Vagy kedélyjavító tabletták, pszichoanalízis, efféle. Engem nem tudott meggyőzni a szerző, hogy bármi megértést kellene pazarolnom a hölgyekre. Cunningham ugyan homoszexuális, de azért nem nő, és én úgy láttam, hogy nem is igazán tudja milyenek a nők. Egyáltalán nem tetszett egyik szereplőjének jellemábrázolása sem. Semmi valóságos nem volt benne. A történet nyilván egy nagy nulla (Habár mondjuk Dan Brown 24 órába egész sok mindent bele tud sűrít