Fredrik Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb

Rövid, novellányi terjedelmű írás Backman könyve, amit az előszó tanúsága szerint igazából nem is kiadásra szánt, csak afféle terápiás írásnak. Végül természetesen kiadták, hiszen olvashatjuk. Egy szép búcsú ez a könyv. Nagyapa búcsúzik az unokájától és a fiától. Nagyapó kezdi elveszíteni az emlékeit, neki az agya hal meg hamarább, nem a teste, mint Nagyanyónak. A szerző remek képekkel ábrázolja a demencia tüneteit, azt, hogy a demens ember ugyanaz, aki volt és mégsem. Fájdalmas szembesülni ezzel az állapottal mindenkinek. Annak is, aki megéli, és annak is, aki kénytelen látni a lassú, de biztos hanyatlást. 

Óhatatlanul nagyanyám jutott az eszembe, aki nem is olyan régen halt meg ténylegesen. De már évek óta nem talált haza. Számára már olyan hosszú volt az út reggelente hazáig, hogy egyszercsak nem ért oda. De a teste még élt. Jó volt olvasni Backman képeit, hogy milyen is lehet a felejtés ("mintha mindig keresnél valamit a zsebedben"), milyen a félelem attól, hogy a legfontosabbakat is elfelejtheti, el a fiát, unokáját, még a feleségét is. 

A könyv arról a félelemről is szól, amit az ittmaradók éreznek azzal kapcsolatban, hogy látniuk kell azt, aki egyre távolodik a világtól. Nehéz kísérni egy megváltozott, totálisan széthullott valakit, akit szeretünk és, aki szeret bennünket, bár talán már arra sem emlékszik... Gyakran gondoltam én is arra, hogy vajon mi lehet odabent? Mire gondol? Mit érez? Megismer? S amikor már beszélni is elfelejtett, s már csak a barna nézése volt, akkor már azt gondoltam a fejébe, amit akartam...

Mélyen érintett ez a kicsike könyv, ami talán azoknak, akik nem kerültek testközelbe a demenciával, nem okoz majd ekkora élményt, mint nekem. De biztos vagyok benne, hogy azoknak is tetszeni fog, mert Backman stílusa szívmelengető és lenyűgöző.