Olvassunk együtt!

Harmadik Márai regényem volt Az igazi , és alighanem az utolsó is. Legalábbis nem érzem most a ritmust, hogy akarnék én még olvasni tőle bármit is. Besokalltam, azt kell, hogy mondjam.  Az igazi egy szerelmi háromszög története, két nézőpontból elmesélve. Először Ilona meséli el a házasságuk történetét, hogy szerinte mi volt a gond, hogyan ment tönkre a kapcsolat és ki-mi volt Judit, a harmadik fél. A második részt Péter, a férfi filozofálja végig. Ahogy azt már Márainál megszoktam, a történet alig valamicske, és nem is igazán fontos, csak annyiban, hogy annak örve alatt jól el lehet tépelődni dolgokon. Ebben a regényben jelesül a szerelem mibenlétén, természetén, azon, hogy létezik-e az igazi. Természetesen előkerül Márai vesszőparipája is, a polgár lélektana, természete. Az ezen való lamentálás főleg a második részben harapózott el, legnagyobb bánatomra.  Nagyon szerettem volna szeretni ezt a regényt, de nem igazán ment. Zavart, hogy én tényleg kíváncsi lettem volna a házas...

Húha! Hihetetlenül elkapott ez a kisregény és darabjaimra tépett. Bosszantott, kiborított, felzaklatott. Volt vagy két pillanat, amikor nem voltam benne biztos, hogy hajlandó vagyok végigolvasni. Úgy kellett meggyőznöm magamat arról, hogy ez csak egy könyv! Ez nem történt meg, olyan, mint egy mese. Nagyon régen volt ilyen hatással rám egy olvasmány.  Tisztára olyan érzésem volt, mintha egy horrorfilmet néznék: tudom, hogy a következő pillanatban kiugrik valami rémisztő a sarkon, de mégis megijedek, amikor megtörténik. Végül természetesen elolvastam a könyvet, és miután becsuktam még sokáig szaporábban dobogott a szívem az indulatoktól. Márai nagyon pontosan és csupaszon ábrázolta az emberi lelket ebben az írásában. Eszter kínjait szinte érezni lehetett olvasás közben, minden oldal az elevenembe vágott. Hálás vagyok Márainak, mert nagyon ritkán engedem, hogy így szétszedjen érzelmileg valami, nem nagyon engedem magamat bevonni ilyen szinten egy-egy történetbe. Úgyhogy ezzel az ír...

Márai Sándor regénye régóta rajta volt a mindenképpen elolvasandó könyveim listáján. Most végre el is jutottam hozzá. Egy rövid regény, nincs kétszáz oldal, mégsem lehetett vele nagyon gyorsan végezni. Érdekes mű, mert a fülszövege bár elmondja a történetet, mégsem lő le semmilyen poént, mert nem maga a történet a lényeg az egészben. Ez amolyan lelki regény, tele van bölcselkedésekkel. Dióhéjban annyi a história, hogy van két fiú, Henrik és Konrád, akik gyerekkoruktól kezdve barátok. Henrik gazdag családból, Konrád szegényből jött. Együtt nőnek fel, úgy élnek, mint az ikrek, de pénzen nem osztoznak. Illetve Konrád nem fogad el semmit Henriktől, pedig az adna nagylelkűen és lelkesen bármit és bármennyit. Hogy-hogynem Konrád viszonyt kezd Henrik feleségével, ráadásul azt tervezi, hogy megöli Henriket így a barátság megszakad. 40 év után találkoznak újra, hogy tisztázzák a helyzetet, egész éjjel együtt vannak, és elvileg beszélgetnek, de valójában Henrik monológját hallgathatjuk meg. ...