Olvassunk együtt!

A könyv az összes hívószóval rendelkezett, amivel engem vásárlásra lehet csábítani: második világháború, oknyomozás, Hitler, oroszok. Mit mondjak? nem sokáig haboztam atekintetben, hogy megvegyem-e a könyvet. Nagyon gyorsan ki is végeztem, de leheletnyi csalódottsággal, vagy talán ingerültséggel csuktam végül be a művet. A szerzőpáros mindkét tagja újságíró, az egyik francia, a másik orosz-amerikai (Gondolom nem kell részleteznem, melyik melyik.). A könyv témáját egy nyomozás adja, amelynek során megkísérlik Hitel halálának pontos körülményeit megállapítani. Kezdetnek elolvashatjuk, hogy jelenleg mit tudunk Adolf Hitler haláláról: 1945. április 30-án, Berlinben a führerbunkerben öngyilkos lett a néhány órával azelőtt feleségül vett Eva Braunnal együtt. Ciánkapszulát vett be, majd főbe is lőtte magát. A fülszöveg viszont azt mondja, hogy: "Lebincselő nyomozásuknak köszönhetően egészen új megvilágításba kerül a náci diktátor halála." Na, ez nem igaz. Semmi extrát nem tudunk

Hogyan ragyog annak az arca, aki úgy néz ki, mintha éppen most törülte volna ki a fülét a törülköző csücskével? Milyen az a fény, ami úgy szökik ki az ablakon, mint nyáron a szőrszálak a lányok fürdőruhájának aljából? Mi a személyes szabadság korlátozásának tényálladéka? Hogyan reagál egy fiú ajánlatára egy klimaktériumban lévő nő? Egyáltalán: hallottuk már e szót: klimaktérium? Ilyen és ehhez hasonló csudálatos képekkel, hasonlatokkal és kérdésekkel van tele Bohumil Hrabal rövid regénye. Számomra ez volt az első találkozás Hrabal munkásságával, de valószínűleg nem az utolsó. Ugyanis nagyon tetszett a regény! Habár én azt hittem, hogy egy vidám történetet fogok olvasni, de mi sem állhat távolabb a valóságtól. Ez bizony egy tragédia. Biztosan az tévesztett meg, hogy van az a fenékre pecsételős dolog benne. Merthogy csak ennyit tudtam az egészről: a regényből készült egy Oscar-díjas film, és abban van egy jelenet, amikor egy férfi elmélyülten nyomkod pecséteket egy nő fenekére, aki e

A minap a könyvtárban nézegettem, hogy mit is javasoljak következő olvasmánynak a könyvklubban, amikor belelapoztam ebbe a kötetbe. Ott helyben, a padlón ülve el is olvastam a címadó művet. Bevallom, csorogtak a könnyeim közben. Eddig semmit nem olvastam Solohovtól, pedig remekül ír! Így aztán szépen végigolvastam az összes elbeszélést a kötetből, amelyek egytől egyig nagyszerűek voltak. Az írások tele vannak fájdalommal, gyásszal, tragédiával, mégis van bennük valami felemelő is. A háború borzalmai (az elbeszélések zömének a második világháború vagy az Orosz polgárháború a körítése), embertelensége sem tudta a főhősöket magukat embertelenné tenni. Solohov szereplőiben maradt mindig valami nemes és jó. Igaz, némelyik már csak meghalni tudott nemesen, de összességében azt szűrtem le, hogy az emberek alapvetően jók akarnak lenni. A szereplők mind szegények, mint a templom egere, van, amelyik éhezik és fázik, fogságban sínylődik, verik, dolgoztatják és kínozzák, de túlélnek. Nem is vá