Mihail Solohov: Emberi sors
A minap a könyvtárban nézegettem, hogy mit is javasoljak következő olvasmánynak a könyvklubban, amikor belelapoztam ebbe a kötetbe. Ott helyben, a padlón ülve el is olvastam a címadó művet. Bevallom, csorogtak a könnyeim közben. Eddig semmit nem olvastam Solohovtól, pedig remekül ír! Így aztán szépen végigolvastam az összes elbeszélést a kötetből, amelyek egytől egyig nagyszerűek voltak.
Az írások tele vannak fájdalommal, gyásszal, tragédiával, mégis van bennük valami felemelő is. A háború borzalmai (az elbeszélések zömének a második világháború vagy az Orosz polgárháború a körítése), embertelensége sem tudta a főhősöket magukat embertelenné tenni. Solohov szereplőiben maradt mindig valami nemes és jó. Igaz, némelyik már csak meghalni tudott nemesen, de összességében azt szűrtem le, hogy az emberek alapvetően jók akarnak lenni.
A szereplők mind szegények, mint a templom egere, van, amelyik éhezik és fázik, fogságban sínylődik, verik, dolgoztatják és kínozzák, de túlélnek. Nem is vágynak túl sok mindenre, csak legyen egy falat kenyerük minden nap, legyen mit felvegyenek, és egy száraz hely, ahol megalhatnak.
Az anyajegy című írás főhőse pedig tanulni szeretne. A 18 éves kora létére századparancsnok Nyikolaj története, a csattanóval a végén, különösen is tetszett. Elképzeltem a világot, ahol a siheder fiúkat bedarálja a háború, ahol egy 18 éves srác 100 lovas katonát vezet harcba naponta. A fiú kialvatlan, állán még csak borosta sincs, mégis, eddigre már annyira megedződött a csatákban, hogy senki el sem hiszi, milyen fiatal, mert ő a legjobb, alig veszít embert. Végzi a feladatát, mert ez a kötelessége és a felelőssége is, de közben tanulni vágyik, hogy végre képes legyen helyesen megírni a parancsokat, ne kelljen szégyenkeznie a tanultabbak előtt. Elképzeltem mindezt, és eszembe jutott, hogy egy mai 18 éves fiúnak ugyan milyen vágyai vannak? És milyen kötelessége, milyen felelőssége?
Több elbeszélésben fatális események sora, vagy, mint A nagycsaládú emberben is, lehetetlen döntési helyzetek teszik tragikussá a szereplők életét. Többször is megjelenik a rokongyilkosság motívuma az írásokban, amit én úgy értelmeztem, hogy a polgárháborúban Solohov olvasata szerint testvérek ölik egymást, hiszen mindannyian oroszok (szovjetek, bocs).
A címadó, Emberi sors című elbeszélés pedig valóban remek volt. Szokolov élete akár egy görög sorstragédia úgy hömpölygött végig az oldalakon. Az ember nem is hiszi, hogy ennyit ki lehet bírni ép ésszel, de ő nem csak kibírja, hanem túl is éli, és még az emberség sem veszik ki belőle teljesen. Szokolov őrzi az életet, bár neki nem sok maradt belőle, de az árva fiút nem hagyja elveszni. Felismerte, hogy van, ami fontosabb a személyes sorsánál, van, amiért még érdemes küzdeni ebben a világban. Ebben a küzdelemben pedig megtalálja a maga békességét is.
El voltam bűvölve. Ahogy Solohov írt, a hangulat, amit megteremtett, amilyen mély és fontos dolgokról írt, az számomra nagyon sokat jelentett. Eszembe jutott róla egy régebbi olvasmányom, a Felperzselt föld című tanulmánykötet Jörg Baberowskitól. Abban nem irodalmi nyelven, nem moralizálva van leírva mindaz a borzalom (vagy ahhoz hasonlók), amik az orosz embereket sújtották bizonyos történelmi pillanatokban, és amelyekről Solohov az Emberi sors elbeszéléseiben mesél. A Felperzselt föld vége felé olvasható egy idézet egy volt szovjet katonától, amit most ide másolok, mert annyira jól illik ezekhez a Solohov elbeszélésekhez. Legyen ez a végszó és talán példa is számunkra:
"Rendkívüli szerencsém volt, különösen életem nehéz időszakaiban. Szerencsém volt, mert az én apámat nem tartóztatták le, mert az én iskolámban jók voltak a tanárok, mert nem kellett harcolnom a Finnország elleni hadjáratban; mert sosem találtak el; mert fogságom legnehezebb évét Észtországban töltöttem; mert nem haltam meg a német bányában; mert amikor a szovjet hatóságok letartóztattak, nem lőttek agyon dezertálásért; mert kihallgatáskor nem kínoztak meg; mert nem haltam meg, mikor munkatáborba vittek, pedig a 180 centiméteres magasságomhoz csak 48 kiló voltam; mert akkor kerültem szovjet munkatáborba, amikor a gulagok kegyetlensége már valamelyest enyhült. Tapasztalataim nem tettek keserű emberré, és megtanultam az életet elfogadni olyannak, amilyen valójában."
A szereplők mind szegények, mint a templom egere, van, amelyik éhezik és fázik, fogságban sínylődik, verik, dolgoztatják és kínozzák, de túlélnek. Nem is vágynak túl sok mindenre, csak legyen egy falat kenyerük minden nap, legyen mit felvegyenek, és egy száraz hely, ahol megalhatnak.
Az anyajegy című írás főhőse pedig tanulni szeretne. A 18 éves kora létére századparancsnok Nyikolaj története, a csattanóval a végén, különösen is tetszett. Elképzeltem a világot, ahol a siheder fiúkat bedarálja a háború, ahol egy 18 éves srác 100 lovas katonát vezet harcba naponta. A fiú kialvatlan, állán még csak borosta sincs, mégis, eddigre már annyira megedződött a csatákban, hogy senki el sem hiszi, milyen fiatal, mert ő a legjobb, alig veszít embert. Végzi a feladatát, mert ez a kötelessége és a felelőssége is, de közben tanulni vágyik, hogy végre képes legyen helyesen megírni a parancsokat, ne kelljen szégyenkeznie a tanultabbak előtt. Elképzeltem mindezt, és eszembe jutott, hogy egy mai 18 éves fiúnak ugyan milyen vágyai vannak? És milyen kötelessége, milyen felelőssége?
Több elbeszélésben fatális események sora, vagy, mint A nagycsaládú emberben is, lehetetlen döntési helyzetek teszik tragikussá a szereplők életét. Többször is megjelenik a rokongyilkosság motívuma az írásokban, amit én úgy értelmeztem, hogy a polgárháborúban Solohov olvasata szerint testvérek ölik egymást, hiszen mindannyian oroszok (szovjetek, bocs).
A címadó, Emberi sors című elbeszélés pedig valóban remek volt. Szokolov élete akár egy görög sorstragédia úgy hömpölygött végig az oldalakon. Az ember nem is hiszi, hogy ennyit ki lehet bírni ép ésszel, de ő nem csak kibírja, hanem túl is éli, és még az emberség sem veszik ki belőle teljesen. Szokolov őrzi az életet, bár neki nem sok maradt belőle, de az árva fiút nem hagyja elveszni. Felismerte, hogy van, ami fontosabb a személyes sorsánál, van, amiért még érdemes küzdeni ebben a világban. Ebben a küzdelemben pedig megtalálja a maga békességét is.
"Rendkívüli szerencsém volt, különösen életem nehéz időszakaiban. Szerencsém volt, mert az én apámat nem tartóztatták le, mert az én iskolámban jók voltak a tanárok, mert nem kellett harcolnom a Finnország elleni hadjáratban; mert sosem találtak el; mert fogságom legnehezebb évét Észtországban töltöttem; mert nem haltam meg a német bányában; mert amikor a szovjet hatóságok letartóztattak, nem lőttek agyon dezertálásért; mert kihallgatáskor nem kínoztak meg; mert nem haltam meg, mikor munkatáborba vittek, pedig a 180 centiméteres magasságomhoz csak 48 kiló voltam; mert akkor kerültem szovjet munkatáborba, amikor a gulagok kegyetlensége már valamelyest enyhült. Tapasztalataim nem tettek keserű emberré, és megtanultam az életet elfogadni olyannak, amilyen valójában."
Megjegyzések
Megjegyzés küldése