Jörg Baberowski: Felperzselt föld. Sztálin erőszakuralma

Ez a könyv nem egy regény, hanem egy Sztálin rémuralmáról szóló, igencsak terjedelmes és nagyon megterhelő tanulmánykötet. 

Olvasmányos annak ellenére is, hogy tudományos igénnyel lett megírva. A szerző az előszóban elmondja, hogy ez a kötet úgy keletkezett, hogy felkérték, dolgozza át saját, 2003-ban írt könyvét, aminek A vörös terror, a sztálinizmus története volt a címe. A munka során derült ki a számára, hogy már nem így írná meg a könyvét, annyira átdolgozná szíve szerint, hogy inkább írt egy új könyvet. Az új kötet, vagyis a Felperzselt föld alapvetése az lett, hogy a sztálinizmus azért volt olyan rettenetesen kegyetlen, mert maga Sztálin az volt. Tőle származott a kegyetlenkedés, nem pedig abból, hogy kicsúszott a kezéből az irányítás, és a diktatúra sajátosságaként, kegyetlen lett a világ. Nem. Sztálin volt kegyetlen, gyilkos és elvetemült gazember, és a sztálini rendszer azért volt maga is ilyen kegyetlen, mert Sztálin NEM engedte ki a kezéből a gyeplőt. 

A könyvben Sztálint már a hatalomban ismerjük meg, különösebben sok szót nem fordít arra, hogy honnan és hogyan jutott fel a hatalom csúcsára. Persze ír erről is, de a könyv terjedelméhez képest röviden. A könyv 500 oldalas, alapos és tárgyilagos. De hiába minden tárgyilagosság, így is süt a sorokból a kegyetlenség. Irgalmatlan mennyiségű ember haláláról olvashatunk, olyan égbekiáltó igazságtalanságokról, amik engem nagyon megterheltek. Lassan is haladtam a könyvvel, mert időről-időre le kellett tennem, olyan rossz volt olvasni. Baberowski egyáltalán nem akart hatásvadász lenni, tényleg higgadt történész szemmel írt, de ennyi halállal nem lehet higgadtan szembenézni. Olvashatunk a Szovjetunió születéséről, azokról az ázsiai országokról, amiket erőszakosan csatoltak a birodalomhoz. Azerbajdzsán, Tadzsikisztán, Kirgizisztán és a többi hasonló ország lakossága olyan mértékű elnyomást volt kénytelen elszenvedni, amit nehezen lehet elképzelni. S hozzá még tapsolniuk is kellett. Sztálin egyébként saját nemzetét is gyilkolta, a grúzokat. De különben mindenkit, még a hivatalos propagandában egyébként felmagasztalt oroszokat is. Gyilkolt (gyilkoltatott) bizalmatlanságból, példastatuálásként, földért, megelőzés gyanánt, hiba megtorlásaként, azért, hogy legyen hely újabb foglyoknak a börtönben, csak úgy, passzióból. Gyilkolta a gyengéket, a túl erőseket, időnként a nemzetiségieket, időnként a katonatiszteket, időnként a politikai vezetőket, az értelmiségieket, olykor az orvosokat, néha a papokat. Aztán mindezeket néha nem ölte meg egyszerűen, hanem Szibériába vagy Kazahsztánba száműzte, ami tulajdonképpen ugyanúgy megölte ezeket az embereket, csak lassabban. De ölt fegyver nélkül is. A parasztokat kolhozokba kényszerítették, ahol hiába dolgoztak és termeltek, abból semmit nem kaptak. Folyamatosan éheztek és nélkülöztek. Aki szökni próbált faluról, azzal végeztek. A legtöbbet a Szovjetunió története során az ukránok szenvedtek. A legnagyobb éhezés, a legtöbb halál, a legnagyobb nyomor ott volt. Még 1954-ben is véres harcok voltak az ukrán partizánok és az NKVD kommandói között, holott akkor Sztálin már egy éve halott volt. De az ukrán területeken borzasztóan elmérgesedett a helyzet.

Olvashattunk a politikai tisztogatásokról, a kínzásokkal kicsikart vallomásokról. A Második Világháború idején sem csillapodott az országban a terror. Pontosan a háború kitörése előtt verte szét Sztálin a Vörös Hadsereg teljes vezérkarát, meggyilkolva tulajdonképpen minden tisztet, aki élt és mozgott. Az első háborús években gyakorlatilag egy teljesen impotens sereg állt szemben a Wehrmaht csapataival. Később persze kellett változtatásokat eszközölni, de pl Zsukov marsall élete is hajszálon múlott, aki pedig a Vörös Hadsereg egyik nagy megmentőjének bizonyult a későbbiek során. De a háború elmúltával sem értek véget a borzalmak. Azok a szovjet katonák, akik más országok frontjain estek hadifogságba, tiltakoztak hazaengedésük ellen. Előfordult, hogy egész hadifogoly csapatok lettek öngyilkosok inkább, mint hogy hazatérjenek, ahol a Gulag várt rájuk, vagy simán lelőtték őket. Volt olyan fogolyszállítmány, akiket konkrétan legéppuskáztak még helyben a kikötőben, amikor hazaértek szovjet földre. Nyilván, akik láttak más világot is, mint a Szovjetunió, azok már nem hitték (volna) el, hogy minden világok legjobbikában élnek.... 

Nagyon sajnáltam az oroszokat és a többi nemzetet is, akik a Szovjetunió tagjai voltak. Elképesztően kegyetlen világban kellett, hogy éljenek. Olyanban, ahol életük hajszálon függött, ahol éhezniük kellett, ahol soha semmit nem lehetett kapni a boltokban, ahol nem lehetett beszélgetni, templomba menni. Olyan világban, ahol nem volt ritka a kannibalizmus, ahol simán halálra ítélték az embert, ha 3 percet késett a munkahelyéről, netán elromlott a keze alatt a gépe. Ahol a parasztoknak nem volt mit enniük, és földkunyhóban laktak. Sokat olvastam diktátorokról (ez egyfajta perverzió nálam...), s úgy látom Sztálin ritka kegyetlen volt. (Talán Mao Ce-tung mérhető még hozzá.) Saját népét gyilkolta, csak azért, hogy senki el ne vitathassa tőle a hatalmat. Nem is igazán tudom, hogy hogyan lehet megfelelően kifejezni, hogy mit gondolok Sztálinról. Tisztában volt vele, hogy mit csinál, nem volt elmeháborodott, vagy efféle. Egész egyszerűen nem ismert mást, csak az erőszakot. Sztálin gonosz volt. S hogy elhiggyük: soha nem lehet a gonoszságé az utolsó szó, íme egy idézet egy igazi túlélőtől a könyvből:
"Rendkívüli szerencsém volt, különösen életem nehéz időszakaiban. Szerencsém volt, mert az én apámat nem tartóztatták le, mert az én iskolámban jók voltak a tanárok, mert nem kellett harcolnom a Finnország elleni hadjáratban; mert sosem találtak el; mert fogságom legnehezebb évét Észtországban töltöttem; mert nem haltam meg a német bányában; mert amikor a szovjet hatóságok letartóztattak, nem lőttek agyon dezertálásért; mert kihallgatáskor nem kínoztak meg; mert nem haltam meg, mikor munkatáborba vittek, pedig a 180 centiméteres magasságomhoz csak 48 kiló voltam; mert akkor kerültem szovjet munkatáborba, amikor a gulagok kegyetlensége már valamelyest enyhült. Tapasztalataim nem tettek keserű emberré, és megtanultam az életet elfogadni olyannak, amilyen valójában."

A könyv részletes, nagyon is. Néha túl sok az információ, az évszám és a név. Nem mindig tudtam követni. Alkalmanként, zárójelben, oroszul is ott van, amit lefordított a szerző. Habár nem tudok oroszul, tetszett, hogy összevethetném az én fordításommal, értelmezésemmel az adott szövegrészt, ha akarnám (és persze tudnám). Az elején megküzdöttem az idegen szavakkal, de a szerző (a fordító) konzekvensen használja ugyanazokat a szavakat, úgyhogy egész gyorsan megjegyeztem, hogy mi mit jelent. A könyv mellé tetemes mennyiségű jegyzetanyag és irodalomjegyzék is társul, amiket én nem olvastam el, mert szinte kivétel nélkül idegen nyelvűek voltak. 

Ajánlom a könyvet, de készüljünk fel, hogy lelkileg megterhelő lesz elolvasni.