Olvassunk együtt!

Hosszú ideig ült a várólistámon ez a kötet. A megvásárlását egyre csak halogattam, aztán végül a könyvtárból kölcsönöztem ki, de lehet, hogy érdemes lenne meg is venni, mert nagyon tetszett, kifejezetten újraolvasós könyv.  A mű tényleg majdnem mindenről szól, ami a tudományban előkerült az évszázadok során. Olvashatunk arról, hogy hogyan határozták meg a Föld helyzetét a világmindenségben, hogyan futott fel az őslénytan tudománya, hogyan ismerték fel, hogy  minden parányi dolgokból, atomokból áll, és hogyan jutottak még tovább. Szó van a biológia eredményeiről is és egyáltalán, mindenről. Ráadásul mindenről elbővölően humorosan és érdekesen ír a szerző. Ő maga egyébként nem tudós, hanem újságíró és író, aki azonban nagyon alaposan tájékozódott minden témában, amelyről írt. És, ami a legfontosabb, el is tudja mondani nekünk mindazt, amit megtudott a valódi tudósoktól. Ami nem kis teljesítmény ám! Mert például könnyű lehet bemutatni az őslénytan eredéményeit a laikusoknak, de a...

Mostanában csak úgy lubickolok az ismeretterjesztő művekben. Nagy élvezettel olvastam ez a könyvet is, ami tényleg a dinoszauruszokról szól, egy nagyon szimpatikus és remek írói vénával megáldott paleontológus tollából.  Számomra nagy élvezet volt olvasni ezt a könyvet. Brusatte határozottan a szórakoztató ismeretterjesztés céljából írta, szóval nem csak a dínókról, fosszíliákról, geológiáról, stb olvashatunk, hanem rengeteg sztorit is kapunk a paleontológusok titkos kis világából. Ezek alapján kifejezetten jópofa, laza embereknek tűnnek, akik szeretnek bandázni, sörözni, szórakozni, amellett, hogy imádják a kövületgyűjtés izgalmait. Bírják a hosszú túrákat, tűrik a hőséget és a hideget is, elalszanak bárhol és néha még feleséget-férjet is kövületgyűjtés közben választanak maguknak.  Brusatte pedig külön is szimpatikus volt. Egy nagyon szerény, a munkájában elkötelezett fickó, aki számtatlan kollégájának munkáját dicséri könyvében. Ez például határozottan tetszett nekem. Nem c...

Oh. Hetekig aszaltam ezt a könyvet a polcon, míg végre a kezembe vettem. Rögves beszippantott a regény, amely aggasztóan realisztikusan mutatja be a szegénységet. Nem egy vidám, tavaszi olvasmány, ami azt illeti, de így jártam.  Az elbeszélő egy kisfiú, 10 év körüli, neve nincs. Legalábbis a rendes nevén nem szólítják meg. Van egy gúnyneve, Goga, de arról tudni lehet, hogy valaki mást, egy 1944-ben elhurcolt zsidó család fiát hívták így. Azért így gúnyolják, mert a pletyka szerint az elbeszélő apját a falu egyetlen zsidója csinálta, nem az apja. Ebben a regényben nem csak a szégyen, de a szegénység, a nyomor és a kilátástalalanság is genereációkon átívelő kereszt. A falu mindent is számon tart. Kinek honnan származott a családja eredetileg, ki volt az, aki "kintről" hozott feleséget, stb. Ennek fényében az elbeszélő gyermek családja többszörösen is kilógott a csapatból. Apai oldalról románok voltak a felmenők között, anyai oldalról pedig ruténok. S persze ott van még a zsidós...

Uh, ez nem semmi volt! Még csak február van, de esélyes, hogy megtaláltam az év legjobb olvasmányát. Egyszer már szándékomban állt elolvasni ezt a regényt, de akkor valamiért nem kezdtem bele, pedig legalább egy hónapig nézegettem a polcomon a könyvet. Most viszont két nap alatt végeztem vele és őszintén el vagyok ragadtatva tőle!  Egy gyönyörű, szomorú, felemelő és igaz történet A kiválasztott . Két fiúról szól, gondoltam én a feléig. Aztán, hogy a zsidóságról szól. Aztán, hogy a két apáról szól. Végül pedig, hogy ez a regény tulajdonképpen az élet értelméről szól.  Dióhéjban a történet: Ruven Malter és Danny Saunders, a két new york-i zsidó srác 15 éves korukban ismerkednek meg, amikor is Danny egy baseball meccsen majdnem kiüti Ruven szemét. Mindketten zsidók ugyan, de míg Ruven afféle neológ (bár szerintem nem így hívták őket), Danny hászid zsidó. Ruven hordja a kapedlit, tanulmányozza a Tórát, tartja a vallás előírásait és mélyen hisz Istenben. Danny nem csak kapedlit hor...

Orwelltől eddig csak az 1984-et olvastam, és nagyon szerettem. A férjem már évek óta ajánlgatta az Állatfarmot, mondván, hogy sokkal könnyedebb, olyan, mint egy mese, de azért súlyos a mondanivalója. Végül most sort kerítettem erre a kötetre is, és gyorsan végeztem is vele.  Egy rövid regényke, ami tényleg egy mese köpenybe bújtatott disztrópia. Vagy inkább tanmese. Vagy rendszerkritika. Allegória. Vagy még inkább: a szomorú valóság. Igazából szerintem nem sokkal könnyedebb, mint az 1984 volt. Egy idős kan disznó álmot lát, amiben az állatok átveszik az uralmat az egész földön, boldog egyenlőségben élnek, mindenki támogatja a másikat, együtt dolgoznak, a javakon igazságosan osztoznak, és felépítik a szép, új állati világot. (A látomás nem véletlenül hajaz erősen a hajdanvolt lánglelkek látomásaira a megvalósult kommunizmusról.) Álmát el is meséli a Major többi állatának, azzal a végszóval, hogy ez meg is fog valósulni. E bölcs kan hamarosan elpatkol, a Major állatai pedig egyszer t...

Gondoljunk bele: Engem egyáltalán semennyire sem érdekelnek az angolnák. Soha nem gondolkodtam el az angolnák létén, nem láttam egyet sem, nem is voltam rá kíváncsi, és teljesen jól megvoltam tudatlanságomban. Mégis elolvastam ezt a könyvet. Ez biztosan jelent valamit. Őszinte leszek: csakis a borítója miatt fogtam a kezembe a művet. Szerintem csodaszép. A fülszöveg és a a második alcím (vagy valami olyasmi), Rekviem egy eltűnő csodáért , gyakorlatilag mindent el is mond a könyv fő csapásirányáról.  Legalábbis én így gondoltam. Nem nagyon voltam ugyan kíváncsi egy újabb vészharang-kongató könyvre, ami azzal jön, hogy elpusztítjuk a világunkat, dehát ott volt a borítója. Félreértés ne essék: engem igenis izgat a Föld sorsa, csak mostanában a csapból is ez folyik, és éppen nem egy ilyen könyve vágytam. Mindenesetre végül elolvastam a könyvet és nagyon tetszett. Messze többről szólt, mint arról, hogy a kretén emberiség már az angolnát is kiirtotta a földről. Egyrészt természetesen sz...

Igen nagyon régen terveztem már, hogy elolvasom ezt a könyvet, de valamiért egyre csak halasztottam az ügyet. Pedig volt, hogy már itthon is volt nálam a pédány, álldigált a tálaló szekrényen egy-két hétig, aztán visszavittem a könyvtárba. Talán csak az előszót sikerült elolvasnom Philip Zimbardo-tól. Most viszont kissé céltalanul vágtam bele, Zimbardo előszava pedig egyenesen zavart benne, de azután elkapott a gépszíj, és másnapra már végeztem is a művel.  Nagy hiba lett volna kihagyni az életemből ezt a könyvet, annyit mondhatok. Nagyon tetszett! Dicuka (Dr Eger családi beceneve) élete lenyűgöző és egyben rémisztő is volt. Valóban rettenetes belegondolni abba, hogy mi lehetett volna belőle. Mondjuk egy Keleti Ágnes - aki éppen e poszt írásakor (2020.01.09.) ünnepli 100. születésnapját, és akinek életútjában maga Dr Eger látta meg a saját meg nem élhetett életét. De egyrészt nem lett az, hiszen Eger élete teljesen másként alakult, másrészt pedig: "A megbocsátás azt jelenti, hogy ...

Hűha! Két nap alatt olvastam el a könyvet, mert sajnos csak délután tudtam belekezdeni. Ha már reggel nekivágok, akkor egy nap alatt ledaráltam volna, annyira olvasmányos, annyira izgalmas és olyan jó volt! Alfred Lansing 1959-ben írtam meg Ernest Shackleton legendás Birodalmi Transzantarktiszi Expedíciójának a történetét, amikor még többen is életben voltak a résztvevők közül. Naplók is rendelkezésére álltak, vagyis egészen hitelesnek tekinthető a mű.  Lansing újságíró volt, és határozottan tudta, hogy hogyan kell fenntartani az olvasók érdeklődését. A fejezetek végén mindig volt valami, ami vitt tovább, szinte faltam a sorokat. Ráadásul Shackletonék tényleg fantaszitkus figurák voltak! 28 kalandvágyó férfi vágott neki az expedíciónak, amelynek a célja az Antarktisz gyalogszerrel való átszelése volt, nyugat-keleti irányban. A terv szerint két hajóval indultak neki. Az egyik hajó, az Endurance (Kitartás) Shackletonékkal lett volna a gyalogló csapat, és a Weddell-tenger egyik öblé...

Hűha! Hogy is kezdjem... Először is: nagyon tetszett! Sajnálom, hogy nem olvastam hamarabb. Izgultam, hogy nagyon elvetemült "művészregény" lesz, amiből - ha van is benne - alig lehet majd kihámozni a történetet. De kár volt az izgalom. A történet érthető, a regény pedig művészi ugyan, de befogadható szinten. A szerkezete érdekes. Két részből áll, I-IV. fejezet az első rész, és VI-I. fejezet a második rész. Ahogy utána olvastam, ez a tangó lépéseit jelzi (nem tudok tangózni). A történet egy már nem működő mezőgazdasági telepen játszódik, valahol Gyula és Békéscsaba környékén, a 80-as évek elején-közepén, kb. (Nincs semmi leírva, csak a Wenckheim-kastélyról tudtam belőni a helyszínt nagyjából, valamint a Warsawa autóról, a Coca-colaról, Kossuth cigiről, és a hanyatló gazdasági helyzetről az időt.) A szereplők a régi dolgozók, akik ott maradtak az isten hátamögötti telepen, rogyadozó házaikban, szegényen és nyomorultan. Az eső meg folyton esik, sár van, minden hideg és nedv...

Jártam már úgy egyszer-kétszer, hogy éppen csak bele akartam olvasni egy könyv elejébe, de annyira megragadott, hogy benne maradtam. Jesmyn Ward regényével is ez történt. Nem olvastam el sem a fülszöveget, sem az értékeléseket a molyon, vagy máshol, hanem egyenesen beleugrottam a történetbe. Később azért persze tájékozódtam a könyvről, ami ennyire olvastatta magát. Hát, egy nagy rakás díjat kapott Amerikában, még Barack Obama kedvenc könyveinek listáján is rajta van, de ez nem csábított volna olvasásra. Sőt. De a fülszöveg sem, mert nem hiszem, hogy karácsony előtt akartam volna belekezdeni egy nyomasztó(nak látszó) történetbe. Mert ez a könyv nem lányregény! Furcsa egy regény ez. Van benne misztikum bőven, fájdalom, félelem, szomorúság is, de sok-sok szeretet is. Az első fele még meglehetősen hétköznapi, aztán egyre több mágikus-misztikus vonás kerül bele. A vége pedig már igencsak szokatlan. A főszereplő Jojo, egy 13 éves, félvér fiú, aki hallja az állatok beszédét, látja és ha...

A minap a könyvtárban nézegettem, hogy mit is javasoljak következő olvasmánynak a könyvklubban, amikor belelapoztam ebbe a kötetbe. Ott helyben, a padlón ülve el is olvastam a címadó művet. Bevallom, csorogtak a könnyeim közben. Eddig semmit nem olvastam Solohovtól, pedig remekül ír! Így aztán szépen végigolvastam az összes elbeszélést a kötetből, amelyek egytől egyig nagyszerűek voltak. Az írások tele vannak fájdalommal, gyásszal, tragédiával, mégis van bennük valami felemelő is. A háború borzalmai (az elbeszélések zömének a második világháború vagy az Orosz polgárháború a körítése), embertelensége sem tudta a főhősöket magukat embertelenné tenni. Solohov szereplőiben maradt mindig valami nemes és jó. Igaz, némelyik már csak meghalni tudott nemesen, de összességében azt szűrtem le, hogy az emberek alapvetően jók akarnak lenni. A szereplők mind szegények, mint a templom egere, van, amelyik éhezik és fázik, fogságban sínylődik, verik, dolgoztatják és kínozzák, de túlélnek. Nem is vá...

Emese adta kölcsön a könyvet azzal, hogy nagyon jó. De még milyen jó! Meg szeretném venni magamnak is, mert azt hiszem egy ilyen könyvnek ott a helye a polcon. Meg így majd kölcsön is adhatom másoknak.  A könyv egy valós történelmi eseményt dolgoz fel, amelyről a regény elején az amerikai fordító viszonylag hosszú helyzetismertetését lehet olvasni. És azt hiszem el is kell olvasni, hogy megértsük a teljes történetet. Én magam őszintén szólva, nem nagyon állhatom a bevezetéseket, megjegyzéseket a regények elején, és általában át is szoktam őket ugrani. Szóval megértem, ha más is így van vele, de ebben az esetben tényleg jobb elolvasni ezt a néhány oldalt!  A regény főhőse Rodrigues atya, egy portugál jezsuita, aki 2 társával elindul a messzi Japánba, hogy kiderítsék: az ottani jezsuita rendfőnök, a Japánba küldött keresztény misszió vezetője, az ő régi tanáruk valóban megtagadta-e hitét? Japánba végül már csak ketten érnek oda, és egy idő után Rodrigues atya egyedül mara...

Ó... Hű, ez egy nagy élmény volt! Fájdalmas, szívszorító, nagy élmény. Mindenkinek, aki elégedetlen az életével, el kellene olvasnia, s menten ráébredne, hogy mennyi nálánál sanyarúbb sors van a világon. S hogy valóban számít a hozzáállásunk. Sírva fejeztem be az olvasást, és még sokáig járt a fejemben Celie sorsa, élete. A történet tulajdonképpen egy levélregény. Celie, a fekete nő életét követhetjük nyomon 14 éves korától egészen úgy 55 éves koráig. A leveleket először ő írja a Jóistennek, mert másnak nincs akinek írjon, majd később neki is ír a húga, Nettie, s végül ő is Nettie-nek ír már, és nem a Jóistennek. Az amerikai Délen vagyunk, a szegregáció csúcsán, amikor a feketéket elnyomták, a fekete nőket pedig kétszeresen is. A regény nyelvezete először fura volt, mert Celie egy tanulatlan nő, és úgy is vannak megírva a levelei, de ezt gyorsan meg lehet szokni. A vele való történéseket már kevésbé.. Kegyetlen, durva, fájdalmas élete van, amelyben nagyon sokáig nincs egy csepp jó...

Huh! Sokára szántam rá magamat, hogy belevágjak ebbe a kultikus könyvbe, mert túlságosan is vaskosnak tűnt a maga 694 oldalával. Az első kb 50 oldal az akklimatizálódás ideje volt, amíg sikerült megszoknom a könyv humorát és bele tudtam simulni az egész hülyeségbe. Onnantól már színtiszta élvezet volt olvasni! Nagyon nehéz mit mondani a könyvről, mert egyrészt nagyon hosszú és rengeteg dolog történik benne, másrészt nem akarok lelőni semmilyen poént, márpedig 10 oldalanként biztosan van valami meglepő és váratlan fordulat, ami nagyban befolyásolja a históriát a továbbiakban. Dióhéjban a történet: Ford Perfect, Arthur Dent, Trillian és Zaphod Beeblebrox csavarognak keresztül-kasul a Galaxison, stoppolnak, természetesen, a legvalószínűtlenebb dolgok történnek velük (habár a valószínűtlenségi mutatóját nem tudnám egész pontosan kiszámolni per pillanat, pedig az fontos!), amikre nem túl sok befolyásuk van, ámbár ők szeretnék azt hinni, hogy mégis. Nagyon vicces kalandjaik vannak, a...