Krasznahorkai László: Sátántangó
Hűha! Hogy is kezdjem... Először is: nagyon tetszett! Sajnálom, hogy nem olvastam hamarabb. Izgultam, hogy nagyon elvetemült "művészregény" lesz, amiből - ha van is benne - alig lehet majd kihámozni a történetet. De kár volt az izgalom. A történet érthető, a regény pedig művészi ugyan, de befogadható szinten.
A szerkezete érdekes. Két részből áll, I-IV. fejezet az első rész, és VI-I. fejezet a második rész. Ahogy utána olvastam, ez a tangó lépéseit jelzi (nem tudok tangózni). A történet egy már nem működő mezőgazdasági telepen játszódik, valahol Gyula és Békéscsaba környékén, a 80-as évek elején-közepén, kb. (Nincs semmi leírva, csak a Wenckheim-kastélyról tudtam belőni a helyszínt nagyjából, valamint a Warsawa autóról, a Coca-colaról, Kossuth cigiről, és a hanyatló gazdasági helyzetről az időt.)
A szereplők a régi dolgozók, akik ott maradtak az isten hátamögötti telepen, rogyadozó házaikban, szegényen és nyomorultan. Az eső meg folyton esik, sár van, minden hideg és nedves, a pókok meg feszt mindent beszőnek. Az alakok mind valószerűtlenül nyomorult figurák, büdösek, isznak és igazából semmit nem csinálnak, legföljebb paprikáskrumplit főznek, és más asszonyával hálnak.
De ott van Irimiás és Petrina, a "Messiás" és a szárnysegédje, akikről az a hír járja a telepiek között, hogy meghaltak, ám egyszercsak, a legnagyobb szükségben hirtelen megjelennek a kocsmában, hogy újra utat mutassanak a tévelygő szerencsétleneknek. Nem csoda, ha birkákként követik mesterüket, és, mint a zsidók annak idején a sivatagnak, nekivágnak a sáros dűlőútnak, hogy elérjék a Kánaánt, az Almássy-majort. De persze nem véletlenül olyan myomorúságos ebben a regényben minden. Nincs Kánaán és Irimiás sem a messiás.
Olyan hangulata van a könyvnek, amit más szerzőnél még nem tapasztaltam meg. Egyrészt elborzasztó, túlzó, valószerűtlen az egész, másrészt pedig nem lehet szabadulni belőle. Az egyik szereplő, a doktor, egy paranoiás alak, aki naphosszatt csak ül a székében az ablak előtt a "nagy horderejű demizsonok" társaságában, vedel és megfigyeli a telepet. Ő például úgy képzeli, hogy az általános enyészettől, ami a telepet belengi, csak az ő mindent megfigyelő és leíró képessége képes megóvni a világot. Amikor tehát a mi jó doktorunk elszunnyad és nem figyel meg mindent alaposan, rögtön gyorsabban nő a körme, a gaz a folyosón, gyorsabban szivárog a víz a házfalakba és a repedés is sebesebben nő.
Vagy, amikor az egész társaság összegyűl a kocsmában, hogy ott várják meg Irimiásék érkezését. Hát, annak az estének a hangulata is utolérhetetlen! A részegség, a tangó, a pókok! Bizarr, ugyanakkor lenyűgöző. Egy percig sem éreztem azt, hogy fúj, ezt nem olvasom tovább, hanem tágra nyílt szemekkel bámultam a képet, amit Krasznahorkai László elém tárt.
Amikor pedig a szereplők rémálmait írta le, akkor arra gondoltam, hogy na, egy igazi író! Az egyre jobban összefolyó szavak, mondatok szinte tökéletesen visszaadták azt az élményt, amikor egy álom egyre zavarosabb, egyre vadabb lesz, amire aztán felébredvén még zavarosabban emlékszünk csak vissza, ha egyáltalán.
Estike történetének leírása mélyen elszomorított, még néhány könnycseppet is elmorzsoltam a végén. "Azt hitte eddig, csupán a kudarc elviselhetetlen, mostmár értette, hogy kibírhatatlan maga a győzelem is.." A szellemi fogyatékos kislány sorsa igazán tragikus volt, de a telepiek életén még ez sem változtatott semmit, mintha meg sem történt volna, ami pedig megtörtént, simán továbbléptek.
A végén nem lettek elvarrva a szálak, nem tudjuk meg a szereplők további sorsát, de nekem nincs kétségem róla, hogy nem lett itt jó vége semminek. A kör bezárul című utolsó fejezet zseniálisan zárta le a regényt, simán bennem volt, hogy azzal a lendülettel kezdem is előről az egészet. Meg ahogy a dolgok álltak, a történések is kezdődhettek volna előről újra, mert a telepiek sorsa elválaszthatatlannak látszott a teleptől.
El kell mondanom, hogy ilyen jó regényt már régen olvastam. Tarr Béla rendezett belőle filmet, ami nem kevesebb, mint 7 és fél órás lett! Azt olvastam róla, hogy nem volt konkrét forgatókönyv, jobbára improvizáltak a színészek. Egyszer szeretném megnézni, bár bevallom, hogy a filmművészetben sokkal kevésbé bírom a "művészetet", mint az irodalomban, szóval simán lehet, hogy az első 10 perc után feladnám...
"Ne a Teremtést olvasd, te szerencsétlen! - s gyakorlottan felütötte az Apokalipszisnál."
A szereplők a régi dolgozók, akik ott maradtak az isten hátamögötti telepen, rogyadozó házaikban, szegényen és nyomorultan. Az eső meg folyton esik, sár van, minden hideg és nedves, a pókok meg feszt mindent beszőnek. Az alakok mind valószerűtlenül nyomorult figurák, büdösek, isznak és igazából semmit nem csinálnak, legföljebb paprikáskrumplit főznek, és más asszonyával hálnak.
De ott van Irimiás és Petrina, a "Messiás" és a szárnysegédje, akikről az a hír járja a telepiek között, hogy meghaltak, ám egyszercsak, a legnagyobb szükségben hirtelen megjelennek a kocsmában, hogy újra utat mutassanak a tévelygő szerencsétleneknek. Nem csoda, ha birkákként követik mesterüket, és, mint a zsidók annak idején a sivatagnak, nekivágnak a sáros dűlőútnak, hogy elérjék a Kánaánt, az Almássy-majort. De persze nem véletlenül olyan myomorúságos ebben a regényben minden. Nincs Kánaán és Irimiás sem a messiás.
Olyan hangulata van a könyvnek, amit más szerzőnél még nem tapasztaltam meg. Egyrészt elborzasztó, túlzó, valószerűtlen az egész, másrészt pedig nem lehet szabadulni belőle. Az egyik szereplő, a doktor, egy paranoiás alak, aki naphosszatt csak ül a székében az ablak előtt a "nagy horderejű demizsonok" társaságában, vedel és megfigyeli a telepet. Ő például úgy képzeli, hogy az általános enyészettől, ami a telepet belengi, csak az ő mindent megfigyelő és leíró képessége képes megóvni a világot. Amikor tehát a mi jó doktorunk elszunnyad és nem figyel meg mindent alaposan, rögtön gyorsabban nő a körme, a gaz a folyosón, gyorsabban szivárog a víz a házfalakba és a repedés is sebesebben nő.
Vagy, amikor az egész társaság összegyűl a kocsmában, hogy ott várják meg Irimiásék érkezését. Hát, annak az estének a hangulata is utolérhetetlen! A részegség, a tangó, a pókok! Bizarr, ugyanakkor lenyűgöző. Egy percig sem éreztem azt, hogy fúj, ezt nem olvasom tovább, hanem tágra nyílt szemekkel bámultam a képet, amit Krasznahorkai László elém tárt.
Estike történetének leírása mélyen elszomorított, még néhány könnycseppet is elmorzsoltam a végén. "Azt hitte eddig, csupán a kudarc elviselhetetlen, mostmár értette, hogy kibírhatatlan maga a győzelem is.." A szellemi fogyatékos kislány sorsa igazán tragikus volt, de a telepiek életén még ez sem változtatott semmit, mintha meg sem történt volna, ami pedig megtörtént, simán továbbléptek.
A végén nem lettek elvarrva a szálak, nem tudjuk meg a szereplők további sorsát, de nekem nincs kétségem róla, hogy nem lett itt jó vége semminek. A kör bezárul című utolsó fejezet zseniálisan zárta le a regényt, simán bennem volt, hogy azzal a lendülettel kezdem is előről az egészet. Meg ahogy a dolgok álltak, a történések is kezdődhettek volna előről újra, mert a telepiek sorsa elválaszthatatlannak látszott a teleptől.
El kell mondanom, hogy ilyen jó regényt már régen olvastam. Tarr Béla rendezett belőle filmet, ami nem kevesebb, mint 7 és fél órás lett! Azt olvastam róla, hogy nem volt konkrét forgatókönyv, jobbára improvizáltak a színészek. Egyszer szeretném megnézni, bár bevallom, hogy a filmművészetben sokkal kevésbé bírom a "művészetet", mint az irodalomban, szóval simán lehet, hogy az első 10 perc után feladnám...
"Ne a Teremtést olvasd, te szerencsétlen! - s gyakorlottan felütötte az Apokalipszisnál."
Megjegyzések
Megjegyzés küldése