Olvassunk együtt!

Az Úr érkezése Mikor elhagytak, Mikor lelkem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten. Nem harsonával, fotó: Pinterest Hanem jött néma, igaz öleléssel,  Nem jött szép, tüzes nappalon De háborus éjjel. És megvakultak  Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom, De őt, a fényest, a nagyszerűt. Mindörökre látom.

Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld Május. Rózsálló reggel. Remény, ígéret, harmat. A szélbe fütyörészem a hajnalos vigalmat. Kószálni jött ma kedvem: apostolok lovára kapok s vaktában érek egy messzi kis tanyára. A kakas még az ólban pitymallatot rikongat, fotó: Flickr az égbe fúrt pacsirta fittyet hány éji gondnak, dalától messze rebben bimbóról bánat, szender. A ház előtti kertben a kis padkán egy ember. Apokaliptikus, vad formája és nézése: a félszemére vak és helyén gödör van vésve, haja nyíratlan, fél-ősz, bozontos, mint szakálla, bakancsa és kabátja dróttal van összezárva. A reggel ráköszöntöm, mert testvér-mód kíváncsi vagyok sorsára s kérdem: Mi jót csinálgat, bácsi? Zord, bömbölő beszéde minden zugot betölt: "Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!" Nagy kert. S amerre nézek, száz rózsa rózsa hátán, ráfutva fára, falra, ribizkén ül, salátán, vad összevisszaságban, befonva minden ösvén, s bimbó bomol belőlük özönnel, eg...

Anyám balladát táncol Egyszer volt szép az anyám tánca, mikor kendőjét a gyepre hányta, a Korhány vizénél, Pusztapándon, s bokázó lába pásztortűznél, öles apám örömére szállt, mint illat a virágon. De gyönyörű lábán víg figurát eredő táncába ő se vitt, csak mutatta ringó mozdúlattal Fotó: www.hagyomanyokhaza.hu halálba járó őseit. Mert ugyanaz sírt fel a flótán, hogy meghaltak azok ima nélkül, nagy szakállal, akasztófán. S hajnaltájon, lengő szélben, hogy fény nyílott két nyárszemében, elébe raktak tíz szál gyertyát, hat másikat meg karikába. Közöttük anyám ott sugárzott, s kis csizmája lángot vert át. Az ősi ritmust pásztorok fütyölték... Kettő-kettő felállott szélrül, jelezve, hogy a csúfolt ős szép feje most halálba révül. S a holtak szemét, ahogy lezárták: ezt a sirató, örök búcsút a nyárfák alatt már öten járták. Akkor meg, mikor sírt nyitnak, közéjük lendül hatodiknak apám is, kinek lépteit úgy mérte az öt táncoló, mint ki utolsó fordulattal ...

Szerelmi ciklus 1927-28-ból                          14. Szakítottunk. Te véresre csókoltad a számat és lihegve kértél, hogy maradjak. Nem maradok. Menj be szépen, én meg elindulok a mérföldkövek között a sárban. Mit nézel? A hófehér éjek után ugy-e könnyező, foltos olvadás szakadt. Hallod? A vézna fákban a nyarat siratják most korhadt, téli szentek. Ne sírj. A könnytől csunya lesz a szemed és nem bírom folytatni, ha könnyezel. Hallod-e? Szél szánkázik zúgva a dombokon és itt te előtted fodros a sár. Megértettél? Sár. Sár és Gyűlölet van az alján minden csillogó, nagy szerelemnek. Most menj. Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek és ezért most itthagylak az úton. Kedvesem. Nagyon, nagyon szerettelek és hogyha találkozunk, talán újra kezdem. Menj már. Reichenberg, 1928. február 13.

Dsuang Dszi álma Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi, a mester, egy lepkére mutatott. - Álmomban - mondta, - ez a lepke voltam és most egy kicsit zavarban vagyok. - Lepke, - mesélte, - igen, lepke voltam, s a lepke vigan táncolt a napon, és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi... És felébredtem...És most nem tudom, most nem tudom, - folytatta eltünődve,- mi az igazság, melyik lehetek: hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét vagy a lepke álmodik engemet? - Én jót nevettem: - Ne tréfálj, Dsuang Dszi! Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát!- Ő mosolygott: - Az álombeli lepke épp így hitte a maga igazát! - Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán valami mégis megborzongatott, kétezer évig töprengtem azóta, de egyre bizonytalanabb vagyok, és most már azt hiszem, hogy nincs igazság, már azt, hogy minden kép és költemény, azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét, a lepke őt és mindhármunkat én. (Szabó Lőrinc)

Az utcaseprő Hajnal. Dúdolva ballagok hazafelé sok apró-cseprő dallal szívemben. Rámköszönsz, te szegény, piszkos utcaseprő. Oly tisztességtudóan köszönsz , míg körülted porzik a reggel: egyszerre csordultig telek alázattal és szeretettel. Megállok s elnézem soká zsíros, barázdás arcodat, gémberedett, nagy kezedet,  torzonborz, sárga bajszodat fölötte a pálinka-gőzzel. ...Őt látom most, a mennyeit benned, ó rongyos utcaseprő, ki sepered a föld szennyeit,  ki világ bűnét elveszed és jó vagy minden emberekhez... Testvér, ha az üdvösségre jutsz,  rólam el ne feledkezz!                                (Dsida Jenő)