Olvassunk együtt!

Valamilyen oknál fogva elég nehezen kezdtem bele ebbe a regénybe. Először azért tettem félre, mert csak az első kötet volt meg belőle, és izgultam, hogy hamarabb befejezem az elsőt, mint ahogy megszerzem a másodikat, és akkor, jaj mi lesz! (Ez egyébként kitűnő megérzés volt!) Aztán pedig a karantén ideje alatt kifogyott belőlem az olvashatnék. De végül természetesen csak belevágtam, és el is olvastam, hiszen akkor nem írnám most ezt a bejegyzést. Murakami Haruki nagy kedvencem. Minden eddig általam elolvasott regénye tetszett, és A kormányzó halála sem kivétel ez alól. Szeretem, hogy lassan, megfontoltan folyik az események sora, szeretem, hogy a főhős férfi, aki nyugodt és visszafogott jellem. Szeretem, hogy van egy-egy zenemű, ami minduntalan feltűnik a regényben, hogy a teljesen hétköznapi történések közé olykor-olykor misztikus események kerülnek bele. Szeretem, hogy mindig minden letisztult, nincs semmiből túl sok. A szereplők nem esznek túl sokat, nem szeretkeznek túl sokat, ...

A szerzőtől olvasott első könyvem,  A határtól délre, a naptól nyugatra  teljesen elbűvölt. Ehhez képest ez a regény kicsit kevésbé tetszett, de még erre is simán maximális pontot adnék, ha pontozni kellene. Ennek a könyvnek is egy férfi a főhőse, a címbeli Tazaki Cukuru, s az ő felnőtté válását (vagy valami olyasmit) követhetjük nyomon a könyvben. Cukuru azért színtelen, mert a nevében nincs semmilyen szín neve. Nem úgy, mint a régi barátainak, akiknek a nevében színek vannak: Vörös, Kék, Fehér és Fekete. Végeredményben Cukuru színtelensége nem csak szó szerint érthető, de a főhős szerint átvitt értelemben is színtelen ő. Semmi jellegzetesség nincs benne, unalmas, üres edény. Így látja Cukuru saját magát. Ha egész őszinte akarok lenni, a főszereplő szenvedése lehetett volna elviselhetetlen nyafogás is, de Murakami érdeme, hogy nem így van. Képes voltam szimpatizálni Cukuruval és együtt is éreztem vele. Nagyon tetszett, hogy egy férfi szemszögéből láthatok lelki folyamato...