Murakami Haruki: A kormányzó halála I-II.

Valamilyen oknál fogva elég nehezen kezdtem bele ebbe a regénybe. Először azért tettem félre, mert csak az első kötet volt meg belőle, és izgultam, hogy hamarabb befejezem az elsőt, mint ahogy megszerzem a másodikat, és akkor, jaj mi lesz! (Ez egyébként kitűnő megérzés volt!) Aztán pedig a karantén ideje alatt kifogyott belőlem az olvashatnék. De végül természetesen csak belevágtam, és el is olvastam, hiszen akkor nem írnám most ezt a bejegyzést.

Murakami Haruki nagy kedvencem. Minden eddig általam elolvasott regénye tetszett, és A kormányzó halála sem kivétel ez alól. Szeretem, hogy lassan, megfontoltan folyik az események sora, szeretem, hogy a főhős férfi, aki nyugodt és visszafogott jellem. Szeretem, hogy van egy-egy zenemű, ami minduntalan feltűnik a regényben, hogy a teljesen hétköznapi történések közé olykor-olykor misztikus események kerülnek bele. Szeretem, hogy mindig minden letisztult, nincs semmiből túl sok. A szereplők nem esznek túl sokat, nem szeretkeznek túl sokat, nem drámáznak túl sokat és nem is beszélnek túl sokat. Mindez nagyon jellemző Haruki stílusára, és nekem nagyon bejön ez az egész.
A kormányzó halála tökéletesen hozza ezt a figurát. A főhős 36 éves férfi, aki válása után egy barátja házában lakik, távol a városoktól, fent a hegyekben. A férfi festő, a ház pedig, amiben lakik, egy szintén festő emberé volt. A kormányzó halála egy festménynek a címe, amit főhősünk talál meg, és innentől bonyolódnak a szálak. Az első kötet még viszonylag átlagos szemszögből íródott, különösebb izgalmak sincsenek benne. A főszereplő, akinek sajnos nem tudni a nevét, főzöget, rajziskolában tanít, issza a kávékat, utazgat, zenét hallgat és fest. (Egyedül talán az úszás maradt ki a megszokott Haruki szereplőkhöz képest.) A második kötetben viszont már belecsapunk a lecsóba, és elszabadul Haruki misztikus énje. Ez a rész olyan volt, mint egy lenyűgöző és izgalmas mese, egyáltalán nem zavart, hogy semminek nincs realitása benne, vagy esetleg még értelme se nagyon, hanem élvezettel olvastam. Kedvenc szereplőm maga a Kormányzó volt, rajongtam a kis krapekért, főleg amiatt, mert olyan furcsán beszélt.

Ugyanakkor azt hiszem, hogy nem ez Murakami Haruki legjobban sikerült regénye. Hiányoltam belőle mind Mensiki úr, mind Amada Tomohiko (a festő, akinek a házában a főhős lakik) jellemének/életének bővebb bemutatását. És bár két nem rövid köteten át folyt a mese, mégis lezáratlannak tűnt egy kicsit a számomra a történet (Ámbár, ha jobban belegondolok, volt már ilyen érzésem Haruki más regényével kapcsolatban is.). Az is igaz, hogy meglehetősen lassan olvastam végig a művet, többször is napokra félretettem, és nem hiányzott. Amikor viszont ismét kézbe vettem, simán tudtam folytatni, nem estem ki sem a ritmusból, sem a történetből.
Összességében viszont határozottan ajánlom mindenkinek a könyvet. Persze ez nem egy olyan regény, amely úgy pörög, mint egy film, az események néha csak történnek, és nem kapunk minden kérdésünkre választ, ezt azért nem árt figyelembe venni, amikor valaki belekezd.
És végül egy-egy helyre kis idézet mindkét kötetből:
"Való igaz, testünk átmeneti, üres lakhely csupán. Ez legalábbis az élő buddhák üzenete számunkra. Beleadhatunk mi apait-anyait, legjobb esetben is szárított marhahúsként végezzük." (Első kötet, 216.o)
"Mindig is szerettem a kétkezi munkát. Főzni, barkácsolgatni, biciklit szerelni, kertészkedni. Ami nem megy, az az absztrakt, matematikai gondolkodás." (Második kötet, 21.o.)