Olvassunk együtt!

Nagyon sokáig készültem elolvasni ezt a könyvet. Egyrészt, mert szeretem Pamuk könyveit, másrészt pedig mert azt is mindig szerettem, ahogy Pamuk Isztanbulról írt. A regényeiben így-vagy úgy, de mindig előkerül valahogy Isztanbul. Szóval évek óta ott volt a listámon ez a könyv, aztán egyszer haza is hoztam a könyvtárból, majd újabb néhány hétig aszaltam a polcon. Amikor pedig végül belekezdtem akkor is nagyjából 3 hónap kellett hozzá, hogy elolvassam.  E hosszú előtörténet után most értékelnem kellene a művet. Röviden: tetszett, habár a hosszú olvasási idő nem erre utalt volna. Szerettem olvasni, bele lehetett feledkezni, ugyanakkor egyáltalán nem letehetetlen könyv.  Az Isztanbul nem egy regény, sokkal inkább önéletrajz és várostörténet. Szóval nem lehet kizökkenni a sztoriból, elfelejteni a történéseket, nem baj, ha napokra félretesszük a könyvet. És én sokszor így is tettem. Párhuzamosan több könyvet is elolvastam az Isztanbul mellett, de minden alkalommal, amikor újra a k...

Egyszer régen már olvastam a Mellettem elférsz című Grecsó regényt. (Sőt, ami azt illeti, ez volt az első olvasmányom a szerzőtől.) Most azért olvastam el újra, mert ez a regény volt az ehavi olvasmány a könyvklubban, nekem pedig már alaposan megfakultak az emlékeim a művel kapcsolatosan. 9 év azért csak 9 év... Azt kell mondjam, nagyon megérte, hogy újra elővettem a könyvet! Teljesen más szemmel olvastam most a regényt, mint 2016-ban, és más dolgok is érintettek meg belőle.  Pár héttel ezelőtt voltam Grecsó Krisztián, Apám üzent című új regényének a bemutatóján. A legfrissebb könyv valamelyeset tekinthető a Mellettem elférsz folytatásának. Egyértelműen önéletrajzi ihletésű mindkét regény. Ezt például az első olvasáskor, 2016-ban még nem tudtam a Mellettem elférszr ől. Azzal persze már akkor is tisztában voltam, hogy a szerző saját emlékekből rakta össze a regény helyszíneit, a telepet, a kendergyárat, Zugló kocsmáit, de hogy a szereplők mennyire az író életének részesei, azt nem...

Nehezen vettem rá magamat, hogy belekezdjek ebbe a könyvbe. Ennek több oka is volt. Egyrészt mert a borítója a legkevésbé sem csábított olvasásra, másrészt pedig a fülszöveg sem győzött meg arról, hogy nekem való könyvről lenne szó. Meglehetősen melodramatikusnak tűnt a sztori, ami azt illeti. Nagyon röviden az alaptörténet: Lenni 17 éves, halálos beteg tinédzser, aki egy hospice osztályon tölti utolsó idejét. Margot pedig egy 83 éves, szívbeteg hölgy, aki szintén ebben a kórházban van. Együtt 100 évesek, ha esetleg a cím még nem lett volna érthető. (Szellemes volt a címválasztás, szerintem) Ők ketten elhatározzák, hogy festenek 100 képet, minden évükről egyet. A sztori a képek háttértörténetéből bontakozik ki.  Az az igazság, hogy az első pár oldal még inkább elbizonytalanított abban, hogy belevágjak-e az olvasásba. Lenni egy kicsit sem tűnt valóságosnak. Papírszagú és őszintén szólva egy kicsit idegesítő is volt. Különösen nehezen viseltem az Arthur atyával folytatott beszélgetés...

Ennek a könyvnek az elolvasását is húztam, amíg húzhattam, majd végül 3 nap alatt lenyomtam. Vegyesek az érzelmeim a regénnyel kapcsolatban.  A mű két nagy részből áll, és az elsővel nem is volt semmi bajom. Határozottan szerettem olvasni, tetszett a sztori (már amennyire egy ilyen sztori tetszhet), jó volt a stílus. A másodiknál viszont nagyon megcsúszott számomra valami. Az még hagyján, hogy utáltam Évát, hiszen Andrást sem szerettem. De kezdett az egész túl modoros, erőltetett lenni. Mintha Bartis Attilának erőlködnie kellett volna, hogy fenntartsa azt a nyomorultélet-mindenkikattant-rengetegatragédia-életérzést, amit az első részben (És egyébként A nyugalom című regényében is, ha már itt tartunk.) olyan könnyedén ment neki.  Szóval, ami jó volt. Az eleje nagyon tetszett, amikor Szabad András - "hősünk" - kvázi felnőtté válását követhetjük végig. Szerettem olvasni az apjával kapcsolatos kínjait, hogy mennyire hiányzik az anyja, még a kattant barátnőiről is szívesen olvasta...

100 éve el akarom már olvasni ezt a regényt, de sokáig kellett várni rá, hogy újra kiadják. Végül sikerült megrendelnem a könyvtár számára, és nem kevés idő múlva hazahoztam és elolvastam.  Azt írja a fülszöveg, hogy 40 nyelvre fordították le, és nagyon népszerű könyv. Alcíme pedig ez: Egy gyilkos története. Őszintén szólva elég felfokozott várakozással kezdtem bele az olvasásba. A helyzet pedig az, hogy nem tudta megütni azt a színvonalat, amit én látatlanban is neki tulajdonítottam.  Azt nem állítom, hogy nem tetszett a könyv, de teljesen  másra számítottam. Sokkal borzongatóbbra, sokkal kegyetlenebbre, netán horrorisztikusra , mint ahogy azt a fülszöveg mondotta. De ez a regény nem ilyen volt. Különös hangulatú, olykor pedig undorító volt, de ennyi. Azt hittem, hogy nagyobb hatást fog rám gyakorolni.  A történet dióhéjban annyi, hogy Jean-Baptiste Grenouille szeretné megalkotni a tökéletes parfümöt, amely viselőjét ellenállhatatlanná, rajongva szeretetté teszi. Gr...