Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem

Hm. Nem könnyű értékelnem ezt a regényt. Nagy volt a hype körülötte, a molyon is szép eredményeket ért el, de számomra nem egyértelmű, hogy szeretem-e, vagy nem.  Krusovszky Dénesnek ez az első regénye, eddig verses kötetei és egy novella gyűjetménye jelent meg. Dolgozott is vele serényen, hiszen egy 540 oldalas regényről van szó, amely az ajánló szavai szerint "generációkon és országhatárokon átívelő történet."

És tényleg ez van benne. Meg egy kis 2017-es aktuálpolitika, társadalmi igazságtalanságok feszegetése, migráció, kivándorlás, antiszemitizmus ÉS '56, Csernobil, homoszexualitás. Hol az egyéni élet szintjén, hol össztársadalmi léptékekben haladunk, de mindig rendkívül kritikusan. (Szóval én sem szégyenlem, hogy kicsit kritikus vagyok a művel kapcsolatban.)  Mindezekhez valóban kellett is az 540 oldal, főleg, hogy Krusovszky szereti a leírásokat, a kitérőket, úgy általánosságban az "időhúzó technikákat". (A 121. oldalig egyáltalán nem történik SEMMI a regényben.) Ez nem feltétlenül rossz dolog, különben, csak valahogy nehezen simultam bele a szerző stílusába, és legfőképpen a főszereplője világlátásába.
Be kell vallanom, hogy Lente Bálint iszonyúan idegesített. És sajnos ő nyomja rá a bélyegét az egész könyvre. Az öt fejezetből hármat ő mesél el, és sajnos merő vekengés és elégedetlenkedés az egész. A regény annyira negatív, hogy elgondolkodtam rajta, vajon Krusovszky mit akart ezzel? Nem számoltam ugyan meg, hogy hány pozitív kijelentés, kép, szituáció, esetleg tájleírás van a könyvben, de nem túl sok, az biztos. Mutatok egy példát: "Az ifjú pár mögött a meghatott örömszülők csoszogtak, apák s anyák lehangoló válltöméseikkel, aztán a többi rokon, egy-egy borvirágos képű öregember meg nejlonruhában botorkáló vénasszony, utánuk pedig a fiatalok, unokatestvérek, barátok, munkatársak vegyesen, a lányok tarka nyári dresszben, a fiúk feltűrt ujjú, izzadt ingben pihegve, vagy kipirult arccal feszengve egy-egy nyakig gombolt bocskaiban." A regény ilyen leírásokból áll. Hol a vonatot, hol egy kisvárost, hol egy kocsmai társaságot, vagy egy családi összejövetelt fest le hasonlóan lesajnáló stílusban a szerző, vagy a főszereplő, ahogy vesszük. Engem ez egyrészt idegesített egy idő után, másrészt pedig nem jöttem rá végig, hogy mi volt a célja ennek. Mindenesetre Lente Bálint nem lopta be magát a szívembe, az bizonyos, de azért kicsit sajnáltam is, hogy ilyen sivár az élete.

Maga a sztori nagyjából fele ekkora terjedelemben is szépen kifejthető lett volna. Amúgy tetszett is a történet, jó fordulatokat eszelt ki Krusovszky, de talán a mániákus elemző leírásainak köszönhetően én két meglepetését is idejekorán lelepleztem magamban. Igazából kettő és felet, de végülis mindegy. A Dzsinn című fejezet nagyon tetszett, az utolsó pedig meglepően eseménydús volt, mintha addigra a szerző is ráébredt volna, hogy meg kell nyomnia a tempót, mert így sose lesz vége ennek a könyvnek. 

Hát, összességében nem volt rossz írás, de nekem annyira nem jött be Krusovszky Dénes stílusa, hogy ilyen hosszú könyvön keresztül jólessen olvasni. A történet tetszett, a szálak szövése is, de szerintem mindenképpen lehetett volna rövidebb is. Kicsit túl direktnek találtam a politikai vélemények kifejtését is, ami főleg az utolsó fejezetben burjánzott el. Nem igazán szeretek politizálni, mert nálunk úgy tűnik van fekete meg fehér, és hát Krusovszky is ezt a vonalat követi, miközben azt hiszi, hogy nem.

A végére mégiscsak elég negatív lettem, eredeti szándékom ellenére is. Pedig kb 3 nap alatt elolvastam, és igazából érdekelt, hogy mi történik a regényben, és nem is egy felszínesen megírt valamiről van szó, mégis több volt benne, ami nem tetszett, mint ami igen. Bocs. Egyszerűen nem tudtam nem úgy olvasni ezt a regényt, mint egy világnézeti kiáltványt, ami nem egyezik az én világnézetemmel. Lente Bálint (vagy K.D.) a budapesti értelmiségit testesíti meg, és a könyv lapjain megjelenő leegyszerűsített séma keretei között gondolkodik, miszerint a vidék elmaradott, konzervatív, nagymagyarkodó, titkos antiszemiták lakóhelye, míg az igazság letéteményese a városi, liberális értelmiségi, aki inkább elköltözik kishazánkból, mert itt élni nem lehet, és különben is belefáradt már a sok taplóval való mindennapi érintkezésbe. Szerettem volna felszabadultan élvezni a könyvet, de nem ment, amit sajnálok.

Van benne utalás a Sátántangóra is, ami plusz pont. Biztosan K.D. is szereti Krasznahorkai Lászlót.

"Végignéztem pár generációt tanárként, de azt hiszem, ilyen, hogy is mondjam, képlékeny társaságot nem láttam korábban."