Marianne Cronin: Lenni és Margot száz éve

Nehezen vettem rá magamat, hogy belekezdjek ebbe a könyvbe. Ennek több oka is volt. Egyrészt mert a borítója a legkevésbé sem csábított olvasásra, másrészt pedig a fülszöveg sem győzött meg arról, hogy nekem való könyvről lenne szó. Meglehetősen melodramatikusnak tűnt a sztori, ami azt illeti.

Nagyon röviden az alaptörténet: Lenni 17 éves, halálos beteg tinédzser, aki egy hospice osztályon tölti utolsó idejét. Margot pedig egy 83 éves, szívbeteg hölgy, aki szintén ebben a kórházban van. Együtt 83 évesek, ha esetleg a cím még nem lett volna érthető. (Szellemes volt a címválasztás, szerintem) Ők ketten elhatározzák, hogy festenek 100 képet, minden évükről egyet. A sztori a képek háttértörténetéből bontakozik ki. 

Az az igazság, hogy az első pár oldal még inkább elbizonytalanított abban, hogy belevágjak-e az olvasásba. Lenni egy kicsit sem tűnt valóságosnak. Papírszagú és őszintén szólva egy kicsit idegesítő is volt. Különösen nehezen viseltem az Arthur atyával folytatott beszélgetéseit. Az atya még inkább mesterkélt karakter volt szerintem.

A másik főszereplő, Margot alakja ha lehet még több ellenérzést keltett bennem, mint Lennié. De mivel a sztori leginkább Margot életéről szól, talán nem is akkora meglepetés ez. Margot hosszú életet élt, de életének fordulatai és kalandjai nagyjából kétszer ilyen hosszú életet is simán kitölthettek volna. Annyi minden történt vele 83 év alatt, hogy az eseményeket olvasva csak kapkodtam a fejemet, hogy nahát! csak nem még ez is?!

Ami tetszett benne, az az alapötlet volt és Margot kapcsolata Humphrey-vel. Azt nagyon éltem, de amikor még oda is bekerült egy fordulat, hát, azt már annyira nem csíptem... De azért töredelmesen bevallom, hogy minden elégedetlenkedésem ellenére is könnyeztem, ahol kellett, szerettem, akit kellett, és sajnáltam, akit kellett. 

A könyvklubban eléggé hasonló véleményeket fogalmaztunk meg. Egyedül Erika lógott ki a megjelentek közül a véleményével. Neki nagyon tetszett a regény, bele tudott merülni. Mivel nem is olyan régen ő is hosszasabb kórházi tartózkodásra kényszerült, az alaphelyzet is megfogta. Szerette Arthur atya és Lenni beszélgetéseit, tetszettek neki a regényben felvetett "nagy" kérdések. 

Éva nem olvasta végig. Ameddig jutott, addig tetszett neki, de végül azért hagyta félbe, mert azért nem volt letehetetlen mű ez... Számára Lenni kérdései Arthur atyához voltak azok, amik elgondolkodtatták. Főleg a megbocsátás és a bocsánatkérés kérdése. Végül ezek voltak azok a kérdések, amelyek mentén egy igazán jó és mély beszélgetés alakult ki az este folyamán. 

Erzsi néni végigolvasta és kereste benne az irodalmat, de nagy sajnálatára nem találta meg. Elment kategória volt számára ez a regény. Azon viszont őszintén felháborodott, és nem tudta elfogadni, hogy egy édesapa magára tudná hagyni a nagybeteg gyermekét. Mert azt még teljesen meg tudja érteni, ha egy kicsit távolabbi rokon nem képes végignézni a szerette haldoklását (teszem azt egy unoka a nagyszülőjét), de szerinte a szülő nem tudná magára hagyni ilyenkor a gyermekét. 

Rozika néni sem volt elragadtatva a regénytől. Margot sokszínű szerelmi életén megütközött, nem is nagyon értette az egészet. Mondjuk ez volt Erika gondja is a regénnyel. 

Évi végigolvasta, de csak mert muszáj volt. Neki Arthur atya valószerűtlen volt, Lennivel pedig végig "küzdelemben volt". Nem tudta igazán megkedvelni. A legjobban a csillagász férj tetszett neki. (ebben egyet tudtam vele érteni). Szerinte a szerzőnő - akinek ez az első regénye, és még igen fiatal is - nem rendelkezett elegendő élettapasztalattal sok témakörben, amit ebbe a könyvbe beletett. Ezért sem volt sok helyen életszerű egy-egy szereplő reakciója, vagy egy-egy szituáció leírása.

Betti pedig nem is olvasta el, mert hétfőn jött rá, hogy szerdán már az a szerda lesz, így meg sem kísérelte az elolvasást. (Gondolom, hogy ezek után nem is fogja) 

Margit, aki regényt ajánlotta, nem tudott eljönni de írt róla pár sort. Neki nagyon tetszett, amikor beleolvasott nem is tudta letenni. Szerinte fontos kérdéseket feszeget a regény, amelyben sok humort is talált a szomorúság mellett. 

Én összességében azt tudom elmondani, hogy ha nem a klub miatt kell elolvasni, akkor eleve bele sem kezdtem volna Marianne Cronin könyvébe. Viszont azt gondolom, hogy minden sutasága és hibája ellenére is egy olyan regény volt, ami tökéletes beszélgetési alapot adott a klubhoz. Tényleg jót sikerült róla beszélgetni, és ezért végülis megérte elolvasni.