Orhan Pamuk: Isztambul

Nagyon sokáig készültem elolvasni ezt a könyvet. Egyrészt, mert szeretem Pamuk könyveit, másrészt pedig mert azt is mindig szerettem, ahogy Pamuk Isztanbulról írt. A regényeiben így-vagy úgy, de mindig előkerül valahogy Isztanbul. Szóval évek óta ott volt a listámon ez a könyv, aztán egyszer haza is hoztam a könyvtárból, majd újabb néhány hétig aszaltam a polcon. Amikor pedig végül belekezdtem akkor is nagyjából 3 hónap kellett hozzá, hogy elolvassam. 

E hosszú előtörténet után most értékelnem kellene a művet. Röviden: tetszett, habár a hosszú olvasási idő nem erre utalt volna. Szerettem olvasni, bele lehetett feledkezni, ugyanakkor egyáltalán nem letehetetlen könyv. 

Az Isztanbul nem egy regény, sokkal inkább önéletrajz és várostörténet. Szóval nem lehet kizökkenni a sztoriból, elfelejteni a történéseket, nem baj, ha napokra félretesszük a könyvet. És én sokszor így is tettem. Párhuzamosan több könyvet is elolvastam az Isztanbul mellett, de minden alkalommal, amikor újra a kezembe vettem Pamuk regényét, ugyanott tudtam felvenni a ritmust, ahol abbahagytam.

Pamuk nagyon szereti Isztambult, ez már a többi regényét olvasva is teljesen nyilvánvaló volt előttem. Egész életében ott lakott, sőt, nagyrészt ugyanabban a lakásban, ahol a gyerekkorát is töltötte. Ismeri a várost, mint a tenyerét. Beleásta magát a történetébe is, illetve azoknak az íróknak a történetébe, akik valaha valamit is írtak Isztanbulról, vagy esetleg itt alkottak. Ezeknek a művészeknek és az Isztanbullal kapcsolatos véleményüknek bemutatása mellett a saját életéből is megoszt epizódokat a könyv lapjain. Minden történet a városhoz kapcsolódik, a hajókhoz, a hajók füstjéhez, a Boszporuszhoz, a szegénynegyedek faházaihoz, a palotákhoz és a temetőkhöz. 

Számtalan kultúrtörténeti utalás is található benne, lehet tanulni is a könyv olvasása során, de közben nem lesz száraz, vagy unalmas. Azt olvastam a művel kapcsolatban, hogy útikönyvként is fel lehet fogni, de ez szerintem nem igaz. Nem mutatja be a Haiga Sofia, vagy a Taksim tér felépítését és történetét, nem beszél a villamosokról és a bazárról, vagy hogy milyen helyi ételt kell feltétlenül megkóstolni. 

Beszél viszont a hüzünről, az isztanbuli emberek mélabújáról, vagy szomorúságáról. Ez az érzés a városból fakad Pamuk szerint, és természetesen nem ő írt erről először. A városban lakó írók, vagy azok, akik csak ellátogattak ide, mind felfedezték ezt a különös, szomorkás hangulatot, ami valahogy elkapja a városlakókat. 

Pamuk szerint ez a hangulat Isztanbul történetéből adódik. Abból, hogy bár soha nem volt leigzázott, gyarmatosított város, de az Oszmán Birodalom bukása után elvesztette a régi pompáját és gazdagságát. Elszegényedett, romos lett, megszürkült, megkopott, ez pedig hozta magával a hüzünt. 

Szintén nagyon sokat olvashatunk a Boszporuszról, az azon közlekedő hajókról, amelyeket nem csak gyerekként, de még ma is számon tart, ha otthon van. Rendre előkerülnek a temetők, amelyek eredetileg a város szerves részeit képezték, de később, a nyugatosodás idején, ezek legnagyobb részét felszámolták. 

Megismerkedhetünk a Pamuk család történetével is egyébként. Hogy az édesapa hogyan veszítette el az apjától örökölt nagy vagyont, hogy a szülők házassága hogyan ment lassanként teljesen tönkre, hogy a kis Orhan hogyan vetélkedett folyamatosan a bátyjával. Érdekes részek voltak ezek is, de összességében azt mondhatom, hogy a könyvnek is a hüzün volt a meghatározó eleme. Az egész hangulata szomorkás, mélabús volt. Ez számomra nem negatív, mert nem volt elkeserítő, vagy konkrétan szomorú, csak szomorkás. Valahogy nem ezt képzelném el Isztanbulról. A reklámokban és PR filmekben mindig vidám, nyüzsgő és nagyon színes városnak mutatják be, ahová tárt karokkal várják a turistákat. Pamuk könyvében egy szürke, kicsit romos, bánatos város képe rajzolódik ki, ahol a lakosság a maga gondjaival van elfoglalva. Úgy képzelem magamban, hogy az igazság valahol a kettő között lehet.

A könyvet számtalan, fekete-fehér fénykép illusztrálja, bemutatván a város utcáit. A képek egy részét maga Orhan Pamuk készítette. Ezek a képek nem is hasonlítanak arra, amit egy isztanbuli prospektusban láthatnák. Itt a romos házak, a görbe sikátorok, a szomorú lakosok, vagy a kóbor kutyák láthatóak, nem pedig a ragyogó napsütés, a nyüzsgő, színes bazár, vagy a csodás tengerpart. És mindent áthat a hüzün, ami bizonyára azért is van így, mert a fotók sötétek. Sajnos a könyvben nem is olyan jó minőségűek a képek, szemcsések és kicsik is. Lehet, hogy az eredetik jobban át tudták volna adni a hangulatot. Nekem ezekről csak a bánat jött át.

A könyvet viszont jó szívvel ajánlom mindenkinek olvasásra!