Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei

A szerzőtől olvasott első könyvem, A határtól délre, a naptól nyugatra teljesen elbűvölt. Ehhez képest ez a regény kicsit kevésbé tetszett, de még erre is simán maximális pontot adnék, ha pontozni kellene. Ennek a könyvnek is egy férfi a főhőse, a címbeli Tazaki Cukuru, s az ő felnőtté válását (vagy valami olyasmit) követhetjük nyomon a könyvben.
Cukuru azért színtelen, mert a nevében nincs semmilyen szín neve. Nem úgy, mint a régi barátainak, akiknek a nevében színek vannak: Vörös, Kék, Fehér és Fekete. Végeredményben Cukuru színtelensége nem csak szó szerint érthető, de a főhős szerint átvitt értelemben is színtelen ő. Semmi jellegzetesség nincs benne, unalmas, üres edény. Így látja Cukuru saját magát. Ha egész őszinte akarok lenni, a főszereplő szenvedése lehetett volna elviselhetetlen nyafogás is, de Murakami érdeme, hogy nem így van. Képes voltam szimpatizálni Cukuruval és együtt is éreztem vele. Nagyon tetszett, hogy egy férfi szemszögéből láthatok lelki folyamatokat, hiszen erre olyan kevés a lehetőségem. Ugyanakkor ahogy a könyv haladt előre, úgy egyre inkább a női lélek rejtelmei is előtérbe kerültek.
A fejezetek hol a múltban játszódnak, hol pedig a jelenben. Cukuru minduntalan felidézi régi emlékeit vagy csak saját magának, vagy a barátnőjének, Szalának meséli el. A legjobban az tetszett, amikor Haidáról, Cukuru egyik barátjáról volt szó. Elég valószerűtlen volt a barátság, nem is vagyok benne biztos, hogy valóban volt ilyen barátja, de a közös életük olyan szépen volt megírva! Ahogy hallom Murakami szereti a misztikumot is bőségesen alkalmazni némely regényében. Nos, ez a Haidás rész olyan misztikus volt, de éppen csak megszórta vele a történetet, nem ez volt a meghatározó ízvilág. Lehet, hogy rá kellene próbálnom egy "másmilyen" Murakami Harukira...
Egyébként számtalan hasonló vonása van A határtól délre, naptól nyugatra című regénnyel. A férfi főhős, aki feszt egy meghatározott zenét hallgat. Cukuru Liszt Ferenctől a Le Mal du Pays, amely a Zarándokévek - Első év: Svájc egyik témája. Szóval itt is zene, ami már a címben is szerepel, és ami számtalan alkalommal megjelenik a történetben. Természetesen megkerestem, s alább beszúrtam, hogy mindenki meghallgathassa. Ebben a regényben is olyan letisztult minden, ami nekem, mint európainak elég egzotikusnak hat. Gondolok itt arra, hogy a regény alapján elképzelt japán emberek nem nagyon vesztegetik az idejüket családra, szórakozásra. Teljesítik a kötelezettségeiket, nem vásárolnak felesleges dolgokat, szokásaikhoz ragaszkodnak, nincs telezsúfolva számtalan csetresszel a lakásuk, mértékletesen esznek-isznak, és letisztultan, pöpecül és rém udvariasan fogalmaznak meg mindent. Érzelmeik mintha nem lennének, de azért persze ez nem igaz, csak rejtegetik. Olvasni nagyon jó ilyet, de nyilván csak írói fogás az egész. Még ha kevésbé szenvedélyesek is a japánok, ha valóban nem halmoznak is felesleges tárgyakat (ami nagyon is eltanulandó lenne tőlük, szerintem), akkor sem annyira gépiesek, mint Murakami bemutatja.
Cukuru is úszik, mint Hadzsime A határtól délrében. Ő is kívülálló, ahogy ebben a regényben megfogalmazta: a saját tempójában haladó ember, aki bármennyire is szenved tőle, mégsem tud alkalmazkodni más értékrendszeréhez a sajátján kívül. Talán sokan átéltük kamasz korunkban, hogy mennyire fájhat, ha különbözünk a sokadalomtól, ha mások vagyunk, ha kilógunk a sorból. Fel kell nőnünk hozzá, hogy értékeljük magunkban azt a másságot, ami egyedivé tesz. Akkor már nem zavar, ha nem áll jól a legdivatosabb nadrág, s másmilyet hordunk helyette, vagy ha nem tetszik az aktuális zenei irányzat, hanem teljesen természetesen viseljük a különbözőségünket. De kamaszként.... Bandatagok akarunk lenni, hasonlítani, ugyanazt elfogadni, s ez gyakran ütközött valódi irányultságunkkal. Kevesen mernek már fiatalon is kilógni a sorból, bár ez nem mindig választás kérdése. Van, aki annyira más, hogy nem tehet egyebet, nem tudja annyira megnyírni magát, hogy beleférjen a dobozokba. Cukuru se tudott olyan lenni, mint társai, és ezt borzasztó fájdalomként élte meg. Rossz véleménnyel volt magáról, és felnőttként sem tartotta magát értékesnek. A regény végeredményben erről szól. Hogy egy nő szerelme hogyan tudja megmutatni neki, hogy igenis értékes, fontos és egyedi valakicsoda ő, akinek helye van a világban.
A történet elég furcsa véget ér, nem is voltam maradéktalanul elégedett vele, legalábbis nem rögtön, amikor befejeztem az olvasást. Mondjuk ebben is hasonlít a másik regényre.
Szívesen ajánlom ezt a Murakami regényt is, teljes mértékben befogadható, elgondolkodtató, nem kommersz. Lassan tényleg egy hardcore Murakamit szeretnék olvasni. Hogy fájjon. :)



Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Philip Zimbardo-Nikita D. Coulombe: Nincs kapcsolat Hova lettek a férfiak?

Kornis Mihály: Kádár János utolsó beszéde

Patrick J. Buchanan: Churchill, Hitler és a "szükségtelen" háború