Alfred Lansing: A Déli-sark foglyai

Hűha! Két nap alatt olvastam el a könyvet, mert sajnos csak délután tudtam belekezdeni. Ha már reggel nekivágok, akkor egy nap alatt ledaráltam volna, annyira olvasmányos, annyira izgalmas és olyan jó volt! Alfred Lansing 1959-ben írtam meg Ernest Shackleton legendás Birodalmi Transzantarktiszi Expedíciójának a történetét, amikor még többen is életben voltak a résztvevők közül. Naplók is rendelkezésére álltak, vagyis egészen hitelesnek tekinthető a mű. 

Lansing újságíró volt, és határozottan tudta, hogy hogyan kell fenntartani az olvasók érdeklődését. A fejezetek végén mindig volt valami, ami vitt tovább, szinte faltam a sorokat. Ráadásul Shackletonék tényleg fantaszitkus figurák voltak! 28 kalandvágyó férfi vágott neki az expedíciónak, amelynek a célja az Antarktisz gyalogszerrel való átszelése volt, nyugat-keleti irányban. A terv szerint két hajóval indultak neki. Az egyik hajó, az Endurance (Kitartás) Shackletonékkal lett volna a gyalogló csapat, és a Weddell-tenger egyik öblében szálltak volna a partra, a másik hajó, az Aurora legénysége pedig a kontinens túloldalán, a Ross-tenger felől startolt volna el. A Ross-tengeri csapat feladata az volt, hogy begyalogoljon egészen a Déli-sarkig, és az úton meghatározott távolságokban élelmiszer-ellátmányos csomagokat helyezzen el, amelyet majd Shackletonék használtak volna fel a küldetés második felében. Ezt a feladatot - három ember elvesztése árán - az Aurora legénysége teljesítette is. Shackletonék viszont soha sem érték el a szárazföldet.

1914-ben, közvetlenül az első világháború kitörése után indultak útnak dél felé, és 1914. december 5-én hagyták el a Déli-Georgia szigetet, amely az utolsó emberlakta sziget volt. Tulajdonképpen nem sokkal később, 1915. január 15-én az Endurance jégbe fagyott, amelyből többé nem is tudott kiszakadni. A kontinenst nem tudták elérni, a jég pedig folyamatosan észak felé vitte a hajót, majd végül 1915. október 27-én a zajló jégtáblák összezúzták a hajót. A legénység egy méretes, úszó jégtáblára költözött át, és továbbra is tehetetlenül sodródott észak felé. Mindvégig azt várták, hogy a jég annyira megnyílik, hogy a három megmentett csónakjukat vízre tudják tenni, és hajózva érhetik el a kiindulási pontjukat, a Déli-Georgia szigetet. 

Helyzetük néha szinte teljesen reménytelennel látszott. Egyrészt, mert teljesen tehetetlenek voltak a jégen. Kiszabadulni nem tudtak a táblák fogságából, az áramlatoknak nem tudtak ellenállni, és végül az északi, melegebb vizekben széttöredező jégtáblával sem tudtak mit kezdeni. Végül 1916. április 9-én tudtak hajóba szállni, addigra megnyílt a jég. Azt hihetnénk, hogy jobb lett a helyzet, de nem. A déli félteke tengerei iszonyú durvák. A széllökések nemegyszer a 200 km/h-t is elérhetik, a hullámok hatalmasak, gyakran egy hétig is felhős az ég, esik és baromira hideg van. Ez a 28 férfi pedig három csónakban próbált túlélni, folyamatos hullámverésben, úgy, hogy gyakorlatiag egyáltalán nem tudtak száraz helyre vonulni. Iszonyú nehézségek, és megfeszített munka után végül sikerült partot érniük az Elephant-szigeten, ami nem volt éppen valami barátságos hely. Egyrészt az egész egy hatalmas szikla volt. Egy ici-pici kis földsávon tudtak tábort verni, de folyton fújt a szél, hóviharok tomboltak, és továbbra is minden nedves volt. De éltek. Hihetetlen módon mind a huszonnyolcan túlélték a hajóutat. 

Természetesen nem várhattak ölbe tett kézzel, hogy majd valaki rájuk talál, hiszen senki nem tudta, hogy hol vannak, sőt, azt sem, hogy egyáltalán élnek-e. Arról nem is beszélve, hogy amúgy mindenki egy világháborúval volt elfoglalva. Szóval teljesen magukra voltak utalva, amivel tisztában is voltak. Shackleton és 5 társa ezért felszerelték a legjobbat a három csónak közül, és nekivágtak a tengernek, hogy elérjenek a kiindulópont, a Déli-Georgiai szigetre, majd az ottani bálnavadász telepen szerezzenek segítséget a többieknek. Egyszerűen hangzik, csakhogy a tenger, aminek nekivágtak mind a mai napig a legcudarabb vidék a földön. A Drake-átjáró szelei döbbenetes erejűek, a viharok szinte folyamatosak, Shackletonék pedig egy alig 8 méteres kis vitorlás csónakkal vágtak neki. Elképesztő, de túlélték! Eljutottak a Déli-Georgiai szigetre, bár nem a bálnavadász-telep öblébe. Oda gyalog mentek el, megmászva vagy három, 3000 méter körüli hegyet is. Szereztek segítséget, és kimentették a többieket az Elephant-szigetől. 

Mint egy hollywoodi kalandfilm, úgy hangzik az egész, pedig ez valóban így történt. Ezek a férfiak tényleg ilyen kemény csávók voltak. Kibírták a hideget, az éhséget, a fagyási sérüléseket, keléseket, tályogokat, néha a szomjúságot. Képesek voltak arra, hogy néha napokig alig aludjanak, utolsó erejüket megfeszítve meregessék a vizet a hajófenékből, vagy elfagyott kezekkel kötelet csomózzanak. 28-an voltak, de mind egyként dolgoztak a túlélésért. Shackleton pedig végig képes volt tartani bennük a lelket. Elhitette velük, hogy meg tudják csinálni, haza fognak érni. Így is lett. 

Nagyon tetszett, ahogy Lansing arról írt, hogy hogyan bánt a legénységgel Shackleton. Azokat, akik nem örvendtek nagy népszerűségnek a többiek körében, maga mellé vette, hogy őt bosszantsák, ne a többieket. A bajkeverőt, a panaszkodót szintén. Ezzel igyekezett a morált fenntartani, ami remekül sikerült neki. Még a legelkeserítőbb helyzetekben sem estek egymásnak az emberek, hanem megmaradt a viszonylagos jó hangulat. Végeredményben lehet, hogy ez őrizte meg őket a kétségbeeséstől, és egyben ez mentette meg az életüket is. 

Maga Shackleton végig tartotta magát, kétségei ellenére is. Élen járt mindenben, soha nem maradt ki a munkából, a mókából, meghallgatta, sőt kikérte a legénység véleményét, de mindig ő döntött. Ha volt is morgás, soha nem tagadta meg senki a parancsot, és nem kételkedtek abban, hogy a Főnök (ahogy Shackletont hívták) mindent megtesz az expedíció érdekében. Ami így is volt. Nem győzöm hangsúlyozni azt a csodát, hogy mindenki túlélte a kalandot.

Jellemző, hogy Shackleton már 1922-ben újra a Déli-Georgiai szigeten volt, ezúttal azzal a szándékkal, hogy körbehajózza az Antartktiszt. Sajnos azonban ezt már nem tudta megkísérelni, mert január 5-én szívrohamot kapott, és meghalt. Özvegye kérésére ott is temették el, a Déli-Georgiai szigeten, Grytvikenben. Sírfelirata: "Fenntartom, hogy az embernek törekednie kell a legtöbbet kihozni abból, amit az élet neki szánt."

A könyv nagyszerű, mindenkinek tiszta szívből ajánlom! Ha netán úgy éreznénk, hogy vacak az idő, vagy nehézségeink vannak az életben, ez a könyv ad egy olyan nézőpontot, amikor a problémáink egy kissé összezsugorodhatnak. A tetejébe olvasmányos is a mű, és remek fényképekkel illusztrált, mert az expedíción volt egy profi fotós is, akit kifejezetten azért válogatott be Shackleton, hogy legyen, aki megörökíti a nagy kalandot. Hát meg is örökítette.