Borbély Szilárd: Nincstelenek. Már elment a Mesijás?

Oh. Hetekig aszaltam ezt a könyvet a polcon, míg végre a kezembe vettem. Rögves beszippantott a regény, amely aggasztóan realisztikusan mutatja be a szegénységet. Nem egy vidám, tavaszi olvasmány, ami azt illeti, de így jártam. 

Az elbeszélő egy kisfiú, 10 év körüli, neve nincs. Legalábbis a rendes nevén nem szólítják meg. Van egy gúnyneve, Goga, de arról tudni lehet, hogy valaki mást, egy 1944-ben elhurcolt zsidó család fiát hívták így. Azért így gúnyolják, mert a pletyka szerint az elbeszélő apját a falu egyetlen zsidója csinálta, nem az apja. Ebben a regényben nem csak a szégyen, de a szegénység, a nyomor és a kilátástalalanság is genereációkon átívelő kereszt. A falu mindent is számon tart. Kinek honnan származott a családja eredetileg, ki volt az, aki "kintről" hozott feleséget, stb. Ennek fényében az elbeszélő gyermek családja többszörösen is kilógott a csapatból. Apai oldalról románok voltak a felmenők között, anyai oldalról pedig ruténok. S persze ott van még a zsidóság is, amelyről nem derül ki, hogy igaz volt-e. 

Az időpont a 60-as évek vége és a 70-es évek eleje, a kádárizmus csúcsa. De az elbeszélő családja úgy él, mintha ennél sokkal korábbi lenne az idő. Hatalmas a szegénység, a nyomor, de legfőképpen a kilátástalanság. Nem tudom, hogy mennyi az önéletrajzi tény a regényben, de az volt az érzésem, hogy sok. Hogy Borbély Szilárd mindazt átélte, ami ebben a könyvben benne van. Ez pedig meglehetősen sajnálatos, főleg annak a fényében, hogy a szerző végülis önkezével vetett véget az életének alig 50 évesen. Vannak dolgok, amik nem múlnak el nyomtalanul. "Mostmár minden olyan messze van, mintha sose történt volna meg. Csak elfelejteni nem tudom." 

Ahhoz képest, hogy egy "nyomorregény" volt, elég könnyen tudtam olvasni a könyvet. Talán a gyermeki nézőpont miatt nem csapott agyon a rengeteg kín. A gyermek valahogy természetesnek vette a nyomort, a problémákat, hiszen nem ismert mást soha. Ettől függetlenül is ütöttek az események. Például a rendszeresen öngyilkossággal fenyegetőző anya, az italozó, verekedős apa, az éhezés. Senkinek nem lenne szabad ilyeneket átélnie, de az élet nem olyan, mint ahogy annak lennie kellne. Biztos vagyok benne, hogy a mai napig is vannak emberek Magyarországon, akik hasonló nyomorban és kilátástalanságban élnek, ha nem is olyan sokan, mint a regény által megénekelt korban. 

Az írás egy visszaemlékezés, a mesélő kisfiú már felnőtt, elhagyta a falut, és úgy tűnik, viszonylag rendezett életet él. Ez biztató, hiszen akkor a nyomor körforgása megtörhető. De ha esetleg ez a regény önéletrajzi ihletésű, akkor már nem annyira heppi a helyzet. Ahogy fentem írtam Borbély Szilárd végül öngyilkos lett, és ilyen szempontból mégsem törhető meg minden családi "átok". 

Nagy élményt adott ez a regény, ajánlom olvasásra mindenkinek! Ez volt az egyik legjobb olvasásom az utóbbi pár évben. Beállhat a Sátántangó mellé és nem kell szégyenkeznie.