Chaim Potok: A kiválasztott

Uh, ez nem semmi volt! Még csak február van, de esélyes, hogy megtaláltam az év legjobb olvasmányát. Egyszer már szándékomban állt elolvasni ezt a regényt, de akkor valamiért nem kezdtem bele, pedig legalább egy hónapig nézegettem a polcomon a könyvet. Most viszont két nap alatt végeztem vele és őszintén el vagyok ragadtatva tőle! 
Egy gyönyörű, szomorú, felemelő és igaz történet A kiválasztott. Két fiúról szól, gondoltam én a feléig. Aztán, hogy a zsidóságról szól. Aztán, hogy a két apáról szól. Végül pedig, hogy ez a regény tulajdonképpen az élet értelméről szól. 
Dióhéjban a történet: Ruven Malter és Danny Saunders, a két new york-i zsidó srác 15 éves korukban ismerkednek meg, amikor is Danny egy baseball meccsen majdnem kiüti Ruven szemét. Mindketten zsidók ugyan, de míg Ruven afféle neológ (bár szerintem nem így hívták őket), Danny hászid zsidó. Ruven hordja a kapedlit, tanulmányozza a Tórát, tartja a vallás előírásait és mélyen hisz Istenben. Danny nem csak kapedlit hord, de ciciszt és kaftánt is, szakálla és pajesza van, apja pedig rabbi és cádik. (A cádik az egy igaz és bölcs, spirituális vezető, akit a gyülekezete már-már istenként tisztel.)
A két fiú között a nagyon különböző családi és kulturális hátterük ellenére is jó barátság lesz, amelyet az apák is támogatnak. Végig követhetjük a regény lapjain, ahogy véget ér a második világháború, ahogy a zsidók megkísérelik feldolgozni a holokauszt tényét és hogy hogyan élik meg a különböző zsidó irányzatok hívei Izrael Állam megalakulását. Danny apja anticionista, szerinte Izraelt csak is és kizárólag majd az eljövendő Messiás alapíthatja újjá, így ő teljesen elítéli, hogy emberek tegyék ezt meg. Ruven apja viszont cionista, minden tudását arra használja, hogy segítse Izrael létrejöttét, mert számára csak a nemzetté válás, a szétszóratás megszűnése képes értelmet adni 6 millió zsidó halálának. Amikor ezek történnek a fiúk már (zsidó) főiskolára járnak, folyamatos a cionista és az anticionista nézeteket valló diákok közötti vita, de a mi két fiúnk nem nagyon vesz bennük részt. Mindvégig el voltam hűlve azon, hogy milyen komoly gondolkodásúak ezek a srácok. Úgy vélem, hogy az apák nevelése tette őket ilyenné. Ruven apja mondta: "Az őszintén vállalt véleménykülönbségnek soha nem szabad beárnyékolnia egy barátságot." És Mr Malter ehhez is tartotta magát mindvégig, s ezt várta a fiától is. Nagyon tetszett, hogy ezek a férfiak és fiúk képesek voltak meghallgatni a másikat, akkor is, ha teljesen ellenkezett a véleményük. Tiszteletben tartották a másik elveit, és képesek voltak nyugodtan beszélgetni, érvelni, anélkül, hogy meg akarták volna egymást semmisíteni a vitában. Senki nem változtatta meg az elveit, de nem is várta el tőle ezt senki. Annyira éreztem, hogy ez a habitus hiányzik a mi mai világunkból. Nagyon, de nagyon hiányzik. 
Az apák regénye is volt ez. Ruven és az apja csak ketten voltak, az anyuka már régen meghalt. Apa és fia rengeteget beszélgettek, Ruven mindent elmondott az apjának, aki mindig felnőttként bánt vele. Számomra ideálisnak tűnő, szeretetteli kapcsolat volt közöttük. Danny és az apja viszont nem beszéltek egymással. Soha. Csak akkor szóltak egymáshoz, amikor a Tórát tanulmányozták. Ez a némaság végigkísérte az egész történetet és amikor a végén értelmet nyert, az - őszintén szólva - felrobbantotta a  szívemet. 
Az egész regény tele van többértelműséggel, ki nem mondott, vagy nem hangsúlyozott párhuzammal, amelyeket csak akkor vettem észre, amikor újra végiggondoltam a cselekményt. Az például hogy Ruven és Danny szép és értékes barátsága egy hatalmas, közös fájdalomból született (Ruven majdnem elvesztette a szemét, Danny pedig majdnem megvakított valakit.), számomra nagyon is rímelt arra, hogy Saunders rabbi micsoda fájdalomból tudott újjászületni a fiával együtt. Vagy, ahogyan a cionista és anticionista gondolatok küzdelme a két apa nevelési elveinek különbözőségével csengett össze. 
Annyi szép gondolat volt a regényben, hogy nem győztem jelölni őket. Chaim Potok nagyon bölcs ember lehetett, biztosan olvasok még tőle mást is. Ahogy írtam Danny és Ruven apja nagyon más nézeteket vallottak, de nagyobb tisztelettel már nem is vélekedhettek a másikról. A gyűlölködés, az egymás megszégyenítése, kifigurázása, letromfolása nem volt pálya számukra egyetlen pillanatig sem. És a fiúknak sem. Tisztelet, megbecsülés és megérteni vágyás volt bennük. Tényleg igyekeztek a másik fejével gondolkodni és a másik helyébe képzelni magukat. JÓ emberek voltak. Így kellene élni, mert csak így van értelme. Ez volt a végső gondolatom, miután letöröltem a könnyeimet és kifújtam az orromat: így kellene élni. (És nem tudom, hogy ki volt a címbeli kiválasztott. Mind lehettek. De lehetek akár én is...)
"Annyi fájdalom van a világon. Mi értelme a sok szenvedésnek, ha az életünk nem több egy szemhunyorintásnál? (...) Rég megtanultam, Ruven, hogy egy  szemhunyorintás, az semmi. De a szem, amelyik hunyorít, az már valami. Az emberélet, az semmi. De az ember, aki azt megéli, ő már valami. Ő értelemmel töltheti meg ezt az aprő kis időtartamot, hogy ettől felbecsülhetetlen étékű legyen a minősége, ha mégoly kurta és jelentéktelen is a hossza."


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Philip Zimbardo-Nikita D. Coulombe: Nincs kapcsolat Hova lettek a férfiak?

Kornis Mihály: Kádár János utolsó beszéde

Patrick J. Buchanan: Churchill, Hitler és a "szükségtelen" háború