Jesmyn Ward: Hallgasd a holtak énekét!

Jártam már úgy egyszer-kétszer, hogy éppen csak bele akartam olvasni egy könyv elejébe, de annyira megragadott, hogy benne maradtam. Jesmyn Ward regényével is ez történt. Nem olvastam el sem a fülszöveget, sem az értékeléseket a molyon, vagy máshol, hanem egyenesen beleugrottam a történetbe.

Később azért persze tájékozódtam a könyvről, ami ennyire olvastatta magát. Hát, egy nagy rakás díjat kapott Amerikában, még Barack Obama kedvenc könyveinek listáján is rajta van, de ez nem csábított volna olvasásra. Sőt. De a fülszöveg sem, mert nem hiszem, hogy karácsony előtt akartam volna belekezdeni egy nyomasztó(nak látszó) történetbe.
Mert ez a könyv nem lányregény! Furcsa egy regény ez. Van benne misztikum bőven, fájdalom, félelem, szomorúság is, de sok-sok szeretet is.
Az első fele még meglehetősen hétköznapi, aztán egyre több mágikus-misztikus vonás kerül bele. A vége pedig már igencsak szokatlan.
A főszereplő Jojo, egy 13 éves, félvér fiú, aki hallja az állatok beszédét, látja és hallja a holtakat. Egyébként pedig úgy neveznénk, hogy hátrányos helyzetű fiatal. A nagyszülei nevelik, a mamája rákbeteg, anyja drogfüggő, apja börtönben van. Nagyapja a biztonságot adó erő az életében, és a kishúga, Kayla, akit kitartóan és türelemmel gondoz. A történet nem sok, nagyjából annyi, hogy Jojot és Kaylát felpakolja anyjuk, Leonie, hogy elmenjenek apjuk elé, aki most szabadul a börtönből. Velük megy anyjuk barátnője is, akinek szintén börtönben van a pasija, vissza pedig már négyesben jönnek, Michaellel együtt. Természetesen közben sok minden kiderül a családról, a tragédiákról, amik sújtották őket, a fájdalmakról, amikkel nem mindenki tudott megbírkózni és a titkokról, amik megdöbbentőek voltak.
Nagyon tetszett a regény! Jojo alakja szívembe markolt. Pont ennyi idős fiam van, aki szerető családban nő fel, aki ehet, amikor éhes. Jojo folyamatosan éhes a könyvben, az anyja, Leonie egyáltalán nem törődik a szükségleteivel. De ez nem csak a testi szükségletekre vonatkozik. Jojo másképpen is éhes. Éhes a szeretetre. Csodálatos, hogy míg neki magának nem jut a szeretetből sok, addig ő maga rengeteg szeretet képes adni. Benne megvan az az ösztön, ami az anyjából hiányzik: óvni, vigyázni azt, aki a miénk. Kayla őt tekinti apjának-anyjának. Michael és Leonie csak és kizárólag egymást szeretik, csak egymással törődnek. Az ő szeretetük pusztító erejű, és senki mást nem képes beengedni maguk közé. Nagyon megdöbbentő volt látni, hogy egy nő, aki így képes szeretni a saját gyerekei iránt nem érez szinte semmit.

A könyv a férfivé válásról is szól. Jojo példaképe a nagyapja, Riv volt, aki gondoskodó, türelmes és megbízható ember. A regény végére Jojo felnő, férfi lesz, aki el tudja viselni a tragédiákat, a fájdalmat, az élet tulajdonképpeni valóságát, mégpedig úgy, hogy nem rokkan belé, mint a szülei, nem keres pótszereket, hanem képes marad a szeretetre utána is. Pedig még csak 13 éves.
A misztikus-mágikus részek is jók voltak a regényben, bár nekem szokatlan volt, de tetszett. Jojo nagyanyjának alakja, aki afféle vajákos asszony, tragikus és szép is volt egyszerre. Ő sem roppant össze a tragédia súlya alatt, amit el kellett viselnie, hanem képes volt tovább élni, nem elfelejtve, ami történt, de megőrizve a derűt és a szeretetet.
Szeretettel ajánlom a könyvet. Kicsit fájdalmas, ugyanakkor egy szép regény. Biztos vagyok benne, hogy Barack Obama például azért vette fel a kedvenc könyvei listájára, mert a feketék sanyarú sorsa és az Amerikában ma is élő rasszizmus ellen emelte fel benne a szavát a szerzőnő, de engem nem ez fogott meg benne a leginkább, hanem az, ahogyan a szereplők egymás iránti szeretetkapcsolatát lefestette Jesmyn Ward. Mert azt nagyon profin csinálta ám!


"Látta, hogy két lábon járó seb vagyok, és jött, hogy a balzsamom legyen."