Edith Eva Eger: A döntés

Igen nagyon régen terveztem már, hogy elolvasom ezt a könyvet, de valamiért egyre csak halasztottam az ügyet. Pedig volt, hogy már itthon is volt nálam a pédány, álldigált a tálaló szekrényen egy-két hétig, aztán visszavittem a könyvtárba. Talán csak az előszót sikerült elolvasnom Philip Zimbardo-tól. Most viszont kissé céltalanul vágtam bele, Zimbardo előszava pedig egyenesen zavart benne, de azután elkapott a gépszíj, és másnapra már végeztem is a művel. 

Nagy hiba lett volna kihagyni az életemből ezt a könyvet, annyit mondhatok. Nagyon tetszett! Dicuka (Dr Eger családi beceneve) élete lenyűgöző és egyben rémisztő is volt. Valóban rettenetes belegondolni abba, hogy mi lehetett volna belőle. Mondjuk egy Keleti Ágnes - aki éppen e poszt írásakor (2020.01.09.) ünnepli 100. születésnapját, és akinek életútjában maga Dr Eger látta meg a saját meg nem élhetett életét. De egyrészt nem lett az, hiszen Eger élete teljesen másként alakult, másrészt pedig: "A megbocsátás azt jelenti, hogy gyászolunk - gyászoljuk azt, ami miegtörtént, és azt, ami nem történt meg - és hogy feladjuk a vágyunkat arra, hogy bárcsak másképp alakult volna a múltunk." 

Edith Eva Eger Kassán született magyar zsidó családba. 16-17 éves kora között élt haláltáborban, Auswitzban és Gunskirchenben. Nem túl sok tartja, hogy éhenhaljon, de végül egyik nővérével, Magdával együtt megélik a felszabadítást. Életben maradnak és fel is épülnek. Szüleik és nagyszüleik azonban odavesznek. A könyv arról szól, hogy nem elég túlélni valamit fizikailag, de tovább is kell élni. Ekkora traumák esetében, mint Edité, gyakran nehezebb életben maradni szabadon, mint halottnak, vagy túlélőnek lenni. Ez egy nagyon hosszú folyamat volt Edit életében is. A teljes hallgatástól, a bűntudat elnyomásán keresztül az önmagának való megbocsátásig hosszú évtizedek teltek el. 

Nagyon inspiráló volt a könyv, még úgy is, hogy gyakran éreztem azt, hogy nem hozzám szól, mert az én életemben nincsenek régi traumák, amelyeket fel kellene dolgoznom. Ugyanakkor a szemléletmódja, az alapvető mondanivalója mindenkihez szól. Például, hogy az érzéseink múlékonyak, nem szabad őket máshogy kezelni. Vagy, hogy a mi rossz érzéseinkért nem mások a felelősek. És, hogy felelőséget kell vállalnunk a saját életünkért. Meg kell hoznunk a saját döntéseinket, nem tolhatunk át semmit valaki másra: "Csakhogy nem tehetjük meg, hogy egész életünkben valaki másnak az esernyője alatt állunk, aztán meg panaszkodunk, amiért vizesek lettünk." 

Edit nagyon sokat veszített el a nácik miatt. Nem csak a szüleit, de leendő gyerekeinek a nagyszüleit is, a lehetőséget arra, hogy balerina legyen, szerelmét és fiatal korának legszebb éveit. Tudatában van annak, hogy soha nem lehet ezt visszacsinálni, soha nem fogja átölelni az anyja, az apja nem ismerhette meg a vejét és nem lesz soha balerina. Ugyanakkor elfogadta, hogy ez van, és úgy döntött, hogy így lesz boldog. Évek kellettek ahhoz, hogy kiszálljon a düh és a bűntudat mókuskerekéből; visszament Auswitzba, hogy elgyászolja a szüleit, és elment Berchtesgardenbe is, Hitler hajdani nyaralójába (Goebbels ágyában aludt!), és megbocsátott önmagának is. De nem titkolta el azt sem, hogy ez nem egy egyszeri esemény, ami után minden rendben lesz. Ez egy mindennapos harc. Ma is vannak rémálmai, pedig már elmúlt 90 éves, és a sziréna hangjára még mindig pánikba esik. De életét nem a tragédia uralja, hiszen úgy döntött, hogy élni fog. 

Rendkívül inspiráló a hölgy, a könyv pedig olvasmányos, megható és mélyen elgondolkodtató. Mindenkinek csak ajánlani tudom!