Alice Walker: Kedves Jóisten

Ó... Hű, ez egy nagy élmény volt! Fájdalmas, szívszorító, nagy élmény. Mindenkinek, aki elégedetlen az életével, el kellene olvasnia, s menten ráébredne, hogy mennyi nálánál sanyarúbb sors van a világon.

S hogy valóban számít a hozzáállásunk. Sírva fejeztem be az olvasást, és még sokáig járt a fejemben Celie sorsa, élete.
A történet tulajdonképpen egy levélregény. Celie, a fekete nő életét követhetjük nyomon 14 éves korától egészen úgy 55 éves koráig. A leveleket először ő írja a Jóistennek, mert másnak nincs akinek írjon, majd később neki is ír a húga, Nettie, s végül ő is Nettie-nek ír már, és nem a Jóistennek. Az amerikai Délen vagyunk, a szegregáció csúcsán, amikor a feketéket elnyomták, a fekete nőket pedig kétszeresen is. A regény nyelvezete először fura volt, mert Celie egy tanulatlan nő, és úgy is vannak megírva a levelei, de ezt gyorsan meg lehet szokni. A vele való történéseket már kevésbé.. Kegyetlen, durva, fájdalmas élete van, amelyben nagyon sokáig nincs egy csepp jó sem, egyedül csak ő a jó. Eszembe is jutott róla Szonyecska, aki maga volt a szeretet. Csak Celie kevésbé éteri jelenség, sokkal emberszagúbb, mint Szonya. Saját magát festi le a leveleiben, ezért is különösen fájdalmas olvasni degradáló szavait. Ő saját magát is úgy látja, mint, ahogy a többiek: szegény, csúnya, buta, tehetségtelen niggernek. Boldogtalan, ugyanakkor nem veszíti el a reményét soha. Csinálja a dolgát, de inkább nem mer gondolkodni. Meg nem is nagyon van neki miről. "Én meg arra tanitgatom a szivemet, hogy ollyat sose akarjon amit el nem érhet." Egy darabig megy is ez neki, amíg élete olyan kegyetlen erőszakos férje mellett, hogy tényleg nincs mire gondoljon. Később azonban, amikor megismerkedik Shug-gal, aki egy csodaszép, fekete énekesnő (nem mellesleg a férje szeretője), és kibontakozik kettejük szerelme, akkor már Celie is kezd megváltozni. Jellemfejlődését végigkövetni nagy élmény volt, annak ellenére is, hogy néha nagyon vad dolgok is kijöttek belőle. Mégsem lett keserű, amikor felismerte, hogy életét mennyire megnyomorította a kegyetlen papája, erőszakos férje, mostohagyerekei. Ez pedig hihetetlen erős jellemről árulkodik. Amikor azt látja, hogy valaki gyenge, elesett, sebezhető, ő nem rúg bele, akkor sem, ha fájdalmakat kellett elviselnie az illetőtől. Képes a megbocsátásra, férjével és Shug-gal szemben is. S tulajdonképpen példakép lesz Celie-ből, csak a létével meg tud változtatni embereket, jobbá tudja őket tenni. Afféle misszionárius ő, bár erről természetesen neki magának fogalma sincsen.

A regény másik szála Celie húgának, Nettie-nek a története, aki valóban misszionárius lett Afrikában. Élete kemény, sokszor magányos és próbára teszi őt, de mindig erőt kap a hitből. Soha nem adja fel a reményt, hogy találkozhat még a testvérével, hogy az élet az ő számára is tartogat boldogságot, és hogy van értelme küzdeni a bennszülöttekért. A testvérek egymástól függetlenül jutnak el az évtizedek során oda, hogy Isten biztosan nem olyan, mint amit gondoltak róla: szakállas, öreg, fehér férfi. Isten nem fiú és nem is lány, ott van mindenhol, nem csak a templomban, szereti és  boldognak akarja látni őket. Ráébrednek, hogy Istent igenis meg lehet találni a természet szépségeiben, a fákban, madarakban, a színekben, hogy azokon keresztül meg lehet tapasztalni Isten szeretetét irántuk. 

Celie fejlődése tényleg csodálatos, hihetetlenül lelkesítő és gondolatébresztő.

Természetesen az írónőnek általános mondanivalója is volt. A nők és a feketék elnyomása ellen emelte fel szavát ezzel a regénnyel, de nem volt didaktikus és szájbarágós.Sőt, még meleg szál is volt a történetben, ami így egymás mellé leírva nálam már biztosan kiverte volna azt a bizonyos biztosítékot, ha előre tudom. Már-már az állatorvosi ló képzetét kelti az effajta főszereplő, akiben az összes hátrányos helyzetet okozó tulajdonság megtalálható, de Alice Walker remekül vette az akadályt. Celie valóban fekete volt, valóban nő és valóban leszbikus, de mindezen tulajdonságai belesimultak a történetbe, nem lógtak ki belőle. Alice Walker érzékenyen és szépen rajzolta meg Celie alakját, nem éreztem azt, hogy az arcomba van nyomva: a rasszizmus rossz, nőket verni rossz, a leszbikusok is emberek. Azt hiszem ez volt a könyv legnagyobb erénye: Walker egyszerűen csak bemutatta Celie életét, aki nem egyfajta élő transzparense volt a jelszavaknak, hanem egy egyszerű ember.

A könyvet egyébként újra kiadta az Európa, 2018-ban, Bíborszín címmel. Sőt film is készült belőle, még 1985-ben, amit Steven Spilberg rendezett és Quincy Jones a zeneszerzője. Celie-t Whoopi Goldberg játszotta, s szerepelt még benne Oprah Winfrey és Danny Glover is. Talán egyszer megnézem, bár aggódom attól, hogy nagyon megterhelő lesz.


Update 2019.08.07.: A könyvklub is elolvasta a regényt. A megbeszélésen elég sokan nem tudtak jelen lenni, így csak a tagság egy részének a véleményét tudom elmondani. Alapvetően kemény könyvnek tartották, nehéz volt számukra az olvasás. Szinte mindenki megjegyezte, hogy Celie stílusa próbára tette őket, gyakran kellett visszaolvasni, mert elsőre nem értették meg a szöveget, és felüdülés volt, amikor Nettie levelei is megjelentek, mert ő helyesen írt. Többen kissé értetlenül álltak a testiség megjelenítése előtt is, túl naturalistának tartották a leírásokat. Éva megjegyezte, hogy ez nem egy "nyilvánosan olvasandó" könyv. Ő ugyanis gátlástalanul bele szokott olvasni más könyvébe pl a buszon, és nem szeretné, ha ebbe az olvasmányába valaki is beleolvasna. Erika nehéz olvasmánynak tartotta a sok szenvedés miatt, viszont megjegyezte, hogy a vallásról szóló részek megérintették, és nagyon tetszettek neki. Adrienn néhol unalmasnak tartotta, Rozika nénit zavarta, hogy bár Celie úgy írt, ahogy, közben pedig nagyon választékosan is fogalmazott néha. Szerinte ez nem volt feltétlen logikus. Valamint zavarta a könyv vége is, mert szintén nem illet szerinte az addigi történésekhez. Mariannak pontosan az tetszett, hogy megnyugtatóan ért véget a sztori. Elmondta, hogy őt az hajtotta csak előre az olvasásban, hogy vajon lesz-e bármi boldogsága ennek a szegény Célie-nek? Évi szerint is kicsit szappanoperás volt a vége a történetnek. Éva még nem jutott a végére, Era pedig elmondta, hogy neki ez az egyik kedvenc könyve. Era és Éva látták a regényből készült filmet is, és bátran ajánlották. Elfilozofáltunk azon a részen, ahol arról ír Nettie, hogy a négerek saját testvéreiket adták el a fehéreknek. Egyrészt, hogy ez történelmileg hogy volt valójában, illetve, hogy a "testvér" valódi vértestvért jelent-e, vagy egyeszerűen csak a többi feketét?
Jót beszélgettünk a kötetről, megmozgatta a fantáziánkat és kicsit kirángatott bennünket a komfortzónánkból, úgyhogy végeredményben nem volt rossz választás.