Michael Cunningham: Az órák

Ó, anyám! Mi értelme volt ennek az egésznek?! Semmi, azt kell mondjam. Lenyomtam, mert muszáj volt (Könyvklub!), de nem kaptam cserébe semmit. Talán csak idegességet, viszkető tenyeret és frusztrációt, hogy nincs kinek kiosztani a pofonokat, mert itt mindenki kitalált személy. 

Senki nem volt szimpatikus! Sőt, mindenki unszimpatikus volt. Ezek a nők kiborítóan nyavajogtak, szenvedtek, érthetetlen problémáik voltak. Némi fizikai munka és pénzkeresés elkelt volna nekik. Esetleg egy pár hónap valami jó kis intézetben, zárt ajtók mögött. Vagy kedélyjavító tabletták, pszichoanalízis, efféle. Engem nem tudott meggyőzni a szerző, hogy bármi megértést kellene pazarolnom a hölgyekre.

Cunningham ugyan homoszexuális, de azért nem nő, és én úgy láttam, hogy nem is igazán tudja milyenek a nők. Egyáltalán nem tetszett egyik szereplőjének jellemábrázolása sem. Semmi valóságos nem volt benne. A történet nyilván egy nagy nulla (Habár mondjuk Dan Brown 24 órába egész sok mindent bele tud sűríteni... Ez szarkazmus volt, amúgy.), engem a végén a szálak összefésülése se izgatott fel. Semmi váó élményt nem adott, hogy van valami összefüggés a szereplők között. Volt egy mondat még a könyv elején, amit Virginia Woolf szájába adott, miszerint vajon elegendő lehet-e egy regény témájának egy nő egyetlen napja. Elképzelhető, hogy igen, de nem Cunningham tollából, az teljesen biztos. Pedig ő 3 nő egyetlen napját mutatta be, de rémesen unalmasra sikerült. A stílusa modoros, izzadtságszagú, szinte látom magam előtt, ahogyan tizedszerre is átír egy-egy mondatot, hogy olyan kiborítóan túlírt legyen, mint például ez a mondat: "Ezek a szobák nem tartoznak szervesen az épülethez csak épp véletlenségből itt találhatók, és amikor Clarissa becsukja maga mögött a nagy, nyikorgó ajtót a négy zárral (kettő törött), mindig elfogja az az érzés, hogy dimenziók közti résen hatol át - akár a kémlelőnyíláson keresztül -, és az előcsarnok, a lépcsőház meg a folyosó egy másik világban, másik időben léteznének." Pulitzer-díj! Bah! Talán az erőfeszítést díjazták vele, amibe a fentihez hasonló mondatok tömegeinek megírása került, nem tudom. Olvastam, hogy Michael Cunningham egyetemen tanít kreatív írást....

A regényben minden karakter homoszexuális volt (legjobb ?! esetben is biszexuális), de próbálta nagyon hétköznapinak beállítani ezt, ám sokszor úgy tűnt, hogy komoly erőfeszítéseket tett arra, hogy ez valóban sikerüljön. Főleg Virginia és Laura esetében. Furcsa volt olvasni, hogy amikor Cunningham megírta a regényt mekkora téma volt az AIDS. Ma ez szinte szóba se kerülne.

Számomra semmit nem adott a regény. Semmit. Unalmas volt és frusztráló, nem tudok semmi pozitívat felhozni vele kapcsolatosan. Elpocsékolt idő volt elolvasni és nem is ajánlom senkinek. Aztán lehet, hogy én vagyok oly kevéssé műértő, hogy nem ismertem fel a regényben a zsenialitást, de ha ez a helyzet, akkor én ezt büszkén vállalom is. 

A könyvklubos tagok közül egyedül Mariann mondta azt, hogy neki tetszett a könyv, mert mély érzések voltak benne, és el tudja képzelni, hogy vannak, akiknek ilyen apróságok is komoly problémát tudnak jelenteni; annak ellenére is, hogy ő maga nem ilyen "problémázós". A többiek mind inkább negatív véleményt fogalmaztak meg, de a skála elég széles volt. Adrienn szerint "elmegy" kategória volt, Rozika néni viszont teljesen kiborult rajta, pláne krumpliásás után.
Ez  most nem jött be. Garp szerint a világ lesz a következő, s reménykedünk!