Henry Gidel: Coco Chanel

Életrajz! Szeretem az életrajzokat, meg érdekel a divat is valamennyire. Coco pedig elég izgalmas személyiségnek tűnik számomra. Egyszóval nekikezdtem Henry Gidel könyvének, amiben, mint kiderült, mégiscsak vannak képek, bár rendkívül kevés.

A könyv első fele, addig, amíg Gabrielle (Aki nem szerette a Coco becenevet egyébként.) be nem fut, mint divattervező, jó volt. Érdekes és szórakoztató. Onnantól kezdve azonban Henry Gidel rajongása sem tudta szimpatikussá tenni a Mademosielle-t. Pedig Gidel mindent megtett, hogy mitizálja Cocot, szinte már irritálóan. Mégsem tudtam azt érezni a divat nagyasszonyával kapcsolatban, amit a szerző éreztetni akart. Sőt. Ahogy haladtam előrébb a könyvben, úgy vált Coco egyre unszimpatikusabbá, s a végén már egyenesen idegesített.

Szokás őt úgy emlegetni, hogy mindent csak kemény munkával ért el, de ez nem igaz. Férfiak segítették elindulni, ők pénzelték, de Gabrielle később nagyon elegánsan letagadta az egészet. Egyszerűen nem akart emlékezni rájuk és kész. Élete végén íratni akart egy önéletrajzot, de tele volt hazugságokkal, rengeteg epizódot megváltoztatott az életével kapcsolatosan, ha az nem tetszett neki, így ez a memoár sosem jelent meg. 

Az első világháború Franciaországot erősen megtépázta, komoly áldozatokat kellett hozni a haza védelmében. Coco Chanel viszont a háborúban gazdagodott csak meg igazán! Amikor vetélytársai a hadseregnek gyártottak ruhákat, ő továbbra is a gazdagoknak készített ruhákat, busás haszonért. Amikor szinte minden nő ápolónő is volt legalább heti 1-2 alkalommal, Coco a kórházak tájára sem ment. Gidel szerint azért, hogy nehogy találkozzon egy olyan katonával, akit fiatalabb korában jól ismert. Abban a fiatal korában, aminek az emlékét is igyekezett kitörölni (Habár volt, amit nem tudott: gyereke sose születhetett egy kissé kókler abortusz miatt.).

Egész életében hajadon maradt, viszont mindig is voltak szeretői, élettársai. Úgy tűnik, hogy az emancipált nő egyik mintapéldánya nem tudott férfi nélkül élni. Nem azért, mert olyan nagyétkű lett volna a szerelemben (illetve erről nem olvastam semmit), hanem, mert szüksége volt mind anyagilag, mind erkölcsileg támaszra. Első nagy szerelmét elvesztette egy balesetben. Ez a férfi egy Cocohoz hasonlóan törekvő férfi volt, aki szeretőként tartotta a divat nagyasszonyát, mivel az nem volt elég jó származású ahhoz, hogy feleségül vegye. Még egy élettársát el kellett temetnie, szóval azért kijutott neki a gyászból. Ugyanakkor például a rokonaival nem igazán törődött, bár némelyiknek juttatott pénzt. Találkozni viszont nem nagyon akart velük, mert "nem akart emlékezni életének arra a szakaszára". Gidel végülis mindent ezzel a fordulattal igyekezett megmagyarázni. 

A második világháborúban Coco bezárta üzletét, és egy német tiszttel jött össze, ami nem tett jót a renoméjának túlzottan. Gidel igyekezett bebizonyítani, hogy Coco a háború alatt a francia ellenállást segítette náci barátja ellenére is, de nem tudom, mi az igazság. Magam részéről arra hajlok, hogy Cocot marhára nem izgatta semmi a maga örömén kívül. De persze lehet, hogy tévedek.

Nagyon gazdag és nagyon befolyásos asszony volt, aki ugyanakkor rossz természetű, éles nyelvű, öntörvényű és zsarnoki is volt. Ez az egyveleg természetszerűen magányra kárhoztatta. Élete végén egy pincérbe volt "szerelmes", de a pincér jóval fiatalabb volt, és meg is nősült, amit a Mademosielle nem is tudott megbocsátani neki. Egyedül halt meg, magányosan, úgy, hogy gyűlölte a vasárnapokat, mert akkor nem dolgozhatott. 

Coco Chanel mítosza számomra megdőlt, és egy nagyon kevéssé szimpatikus nő képévé változott. Főként, hogy igazából magán kívül semmivel nem foglalkozott, nem vitte előbbre az életet, annak ellenére sem, hogy volt annyira ismert és befolyásos, hogy bármilyen ügyért felemelhette volna a hangját. Nem tette. 

A könyv jó volt, olvasmányos, habár néha túlságosan is elkanyarodott Chanel életútjától.