Aldous Huxley: Loudun ördögei

Érdekes egy könyv volt ez! A leírás szerint Huxley ezúttal nem regényt írt, hanem egy tényirodalmi munkát a francia kisváros, Loudun boszorkányairól. Mindig is szerettem a dokumentarista irodalmat, bár a boszorkányok annyira nem izgattak fel. Tamás kollégám azonban meggyőzött róla, hogy nekem ezt a könyvet el kell olvasnom! És így is lett. 

Az alaptörténet röviden: Valamikor az 1620-as években Loudunba új plébános kerül Urbain Grandier atya személyében. Az új pap vonzó férfi, remek szónok, intelligens ember, akit papi hivatása szemernyit sem akadályozott abban, hogy hivatalba kerülését követően igen hamar jó kapcsolatokat alakítson ki a város hölgyeivel. Nem is volt gond mindaddig, amíg meg nem tetszett neki az egyik legjobb barátjának, Trincant ügyész úrnak a leánya, Philippe. Nem csak, hogy megtetszett neki, de teherbe is ejtette, ám az apaságot (és a nemi kapcsolatot is) simán letagadta, magára hagyva a nőt szégyenével és zabigyerekével. Ezzel az epizóddal kezdődtek Urbain Grandier megpróbáltatásai. 

Mert Trincant ügyész befolyásos ember volt, aki egy helyre kis csapatot gyűjtött maga köré, és nekikezdett a szemérmetlen pap üldözésének. Egy ideig ment a csatározás, Grandier maga is latba vetette minden befolyását, és minden barátját, míg egy furcsa eset végleg Trincant-ék javára fordította a hadiszerencsét. Történt, hogy a louduni orsolyita rendház perjelnője, Jeanne de Belciel (rendi neve Jeanne de Agnes) látatlanban is beleszeretett Urbain Grandierbe. Vagy valami ilyesmi. Szexuális frusztráltságát kivetítette arra a képzelt Grandierre, akit a szóbeszédek alapján felépített magában, majd az összes éjszakai fantáziáját, amelyek során a férfi meglátogatta őt és elgondolhatatlanul szemérmetlen dolgokat tett vele, megosztotta a többi nővérrel. Lassan az egész zárda hisztérikussá vált, őrültebbnél őrültebb sztorikat találtak ki. Mindez simán elsikkadt volna, ha Trincant-ék nem orrontják meg benne a lehetőséget Grandier elveszejtésére. 

Kitalálták, hogy megvádoltatják a nővérekkel Grandiert, miszerint varázsló, és a távolból küldött rájuk ördögöket, akik így kínozzák szegény ártatlan apácákat. Így is történt és elindult a hosszas ördögűzés. Az orsolyita zárdába eljöttek a legjobb francia papok az exorcizmus szakmájában, kipróbáltak mindent, az imától a szenteltvizes beöntésig, de a fránya ördögök csak nem mentek sehová. Egy idő után nyilvánossá tették a szeánszokat, innentől kezdve simábban ment az ügy. Előkelők és közemberek egyaránt iszonyú kíváncsian bámulták a showt, ami alatt a nővérek a földön fetrengtek, obszcén kifejezéseket üvöltöztek, káromolták Istent, görcsöket produkáltak, vagy éppen lementek spárgába. ("Mindenki egyetértett abban, hogy amióta az a vándorcirkusz járt itt a két törpével és a táncoló medvékkel, szegény öreg Loudunban nem volt ilyen jó előadás." 151.o.)

Grandier nyaka körül akkor kezdett el igazán szorulni a hurok, amikor ellenségeinek sikerült Richelieu bíborost megnyerni az ügynek, aki úgy gondolta, hogy még nagyobb hatalomra tehetne szert, ha fel tudná ébreszteni az inkvizíció intézményét, vagy valami hasonlatosat. Ezért Grandier esetével rendezett egy "próbát", megy-e az ügy, mit reagálnak az emberek egy nyilvánvaló marhaságra, amire maga a bíboros mondja azt, hogy valódi megszállás, és valódi boszorkányság. Innen a szerencsétlen explébánosnak már csak lefelé vezetett az út, és hamarosan meg is kellett halnia. 

Ennyi röviden a sztori, de a könyv jó részét nem a szikár történések elmesélése tölti ki. Rengeteg kultúrtörténeti érdekességet tudhatunk meg, történelmi tényekkel ismerkedhetünk és természetesen rengeteg benne a filozófia és a teológia. Megismerhetjük a 17. századi Franciaország társadalmi, politikai és vallási helyztetét, beavatást nyerünk a királyi udvar felépítésébe, az ördögűzés furmányaiba, és még Richelieu bíboros végbélsipolyáról is olvashatunk. Egyszóval sokat lehet tanulni a könyvből. Rengeteget bólogattam olvasás közben, olyan jó gondolatokat fejtett ki Huxley (A bejegyzés végén el is helyezek ezekből egy kis csokrot...), sokat kacagtam a bizarr helyzeteken, néha pedig mélyen elszomorodtam. Mert számtalan alkalommal világlott elő, hogy a 17. század se volt jobb semmivel, mint a mi 21. századunk. Az emberek alapvető természete azóta sem javult fel számottevően, vagy - ha a másik oldalról nézzük az ügyet - nem igaz az sem, hogy "régen minden jobb volt". Sajnos akkor is csakolyan gyenge és befolyásolható emberek éltek, mint manapság. A nővérek éveken át hakniztak a megszállottságukkal, miközben mindenki tisztában volt vele, hogy csak színészkednek. És amikor bűntudatuk lett, amikor ráébredtek, hogy ez már nem játék, egy ember lassan kínhalált fog miattuk halni, akkor nem engedték meg nekik, hogy abbahagyják az egészet. Érdekes volt látni, hogy lélektanilag hogyan tették túl magukat ezen. Volt, aki egyáltalán sehogy. Több exorcista pap egyszerűen belebolondult ebbe az egészbe, és meg is halt. Maga Jeanne perjelnő viszonylag ép elmével élete túl a históriát, már amennyire épelméjű volt eredetileg is. Egy darabig vígan - és engedélyezett módon - járta az országot, számtalan előkelő embernek megmutatva szent kenettel titokzatosan meghintett alsóingét, valamint a kezét, amelyen Szent József neve volt olvasható. Élete legszebb időszaka lehetett ez az pár hónap, amikor még Franciaország uralkodójával és annak nejével is találkozhatott és beszélhetett, sőt, mindennek a csúcsán a hatalom valódi birtokosa, maga Richelieu bíboros is fogadta őt, ráadásul meg is áldotta. Ezek után szegény Soeur Jeanne számára minden szürke és unalmas volt a zárdában, ahol élete hátralévő éveit töltötte. 

Szívesen ajánlom olvasásra a művet, de fel kell készülni arra, hogy elég lassan bontakoznak elő az események a könyv lapjain. Nagyon sok a filozófia benne, a kitérők az emberi természettel kapcsolatban, de ezek a kitérők jobbára nagyon érdekesek. Egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam e kötet! 

Loudun tornya (forrás: wikipédia)

"Az igaz, hogy a közvélemény nem reagált az ördögökre kielégítő módon. Ilyen általános szkepticizmussal szemben fel kellett adnia azt a tervét, hogy egy inkvizíciós Gestapóval harcoljon a varázslók ellen, és mellékesen megerősítse a királyi hatalmat. De mindig jó tudni, hogy mit ne tegyen az ember, és a kísérletet, noha negatív eredményt hozott, mégiscsak érdemes volt elvégezni. Az igaz, hogy egy ártatlan embert megkínoztak és elevenen elégettek. De végül is, ahol vágját a fát, ott hullik a forgács. Ráadásul a plébánostól, e kellemetlen alaktól jobb volt megszabadulni." (355.o.)

"Ami az Örök Nőséget illeti, úgy tűnik, hogy van benne valami hajlam az akrobatikára és az exhibicionizmusra, ami csak a megfelelő lehetőségre vár, hogy tigrisbukfencekben és hátraszaltókban mutatkozzék meg. A kontemplatív rendek kolostoraiban ilyen lehetőség nem adódik gyakran. Hét ördögre és Mignon kanonokra volt szükség ahhoz, hogy olyan körülményeket teremtsenek, hogy Jeanne nővér végre lemehessen spárgába." (256.o)

"Több figyelmet fordítottak a bűnre és annak eltörlésére, mint a jóra, és azokra a módszerekre, melyekkel az egyéni jóság elmélyíthető, s a jóság mértéke növelhető. Mindig katasztrofális hatása van annak, ha túl sokáig és túl elmélyülten figyelnek a gonoszra. Azok, akik nem Istenért önmagukban, hanem az ördög ellen, másokban folytatnak keresztes hadjáratot, sosem teszik jobbá a világot, hanem vagy olyannak hagyják hátra, amilyen volt, vagy pedig érzékelhetően rosszabb lesz a nyomukban." (236.o)

"Ilyen körülmények között igazából nem az volt meglepő, hogy néha megszállottság történik, hanem az, hogy a legtöbb ember úgy éli le az életét, hogy nem szállják meg démonok." (231.o.)