Chris Hadfield: Az Apollo-gyilkosságok

Amikor megláttam a könyvtárban ezt a könyvet, rögvest felmarkoltam, pusztán a borítója miatt. Aztán láttam csak, hogy mi is ez. Egy krimi, amit Chris Hadfield űrhajós írt! Nagyon felvillanyozódtam a lehetőségtől, hogy olvashatok valamit ismét tőle, mert az Egy űrhajós tanácsai földlakóknak nagy kedvencem volt. 

Pár nap alatt végeztem is a regénnyel és azt mondhatom, hogy elég szórakoztató volt. A krimi része nem volt valami furmányos, már a közepén tudtam, hogy ki is a "szotyi a motyóban". A szereplők sem voltak túl kidolgozottak, ami azt illeti. Chris Hadfield nem igazán jól oldotta meg ezt a krimit, dehát ő Chris Hadfield! Szóval megbocsátottam neki. Meg azért is, mert minden technikai leírás és űrutazási sztori igaz volt, és ezeket látható izgalommal osztotta meg az olvasókkal. Lehet, hogy a szerelmi szál suta és kidolgozatlan volt, de szinte meg lehetett tanulni holdjárót vezetni a könyv alapján, vagy esetleg kisrepülőgépet. 

Tudom, hogy Chris mindent valóban tapasztalatból írt le, ami a járművek vezetését, az űrruhák felvételét, az űrséták leírását, a Föld elhagyásának élményét illeti. Mert ő ezeket tényleg átélte, megcsinálta, megtanulta. Azt is tudom, hogy oroszul is tud. Azon kevesek egyike ő, aki nem oroszként vezethette a Szojuzt! Ja, és neki is van gitárja. Felvitte magával az ISS-re, amikor ott tartózkodott és hihetetlenül népszerű videókat is csinált a segítségével. Tuti, hogy még Kaz, a főhős reggeli edzését is a sajátja alapján írta meg. Volt CAPCOM is, vezetett vadászrepülőgépet (éles bevetésen is), sőt még haláleseti segítőnek is felkérték (bár szerencsére nem kellett "munkába állnia"). Egyszóval rengeteg saját élményt írt bele ebbe a regénybe, és ez az, ami szerethetővé tette a számomra ezt az egészet. Mert ahogy írtam is, azért nem egy lenyűgöző krimi ez. Inkább érdekes és informatív. 

A történet dióhéjban annyi, hogy a 70-es évek elején a NASA azt utolsó emberes Hold küldetésére készülődik. A legénység jól áll a készülettel és megjelenik a színen a főszereplő, Kaz, aki egy repülőbalesetben elveszítette a fél szemét, így esélye sincs az űrbe menni. (Kicsit felrémlett erről az esetről amúgy Jay Barbree nemrégen olvasott könyve Neil Armsorongról, amikor arról írt, hogy Deke Slaytont szívproblémák miatt kiszuperálták az Apollo-programból, de ő lett a NASA repülőszemélyzeteinek a főnöke.) Kaz afféle összekötő ember a hadsereg, a CIA és a NASA között. Merthogy az utolsó küldetésnek katonai céljai is vannak ám! A szovjetek valamit csinálnak a Holdon, és Amerika tudni akarja, hogy mit. Kémkedni akarnak netán, vagy bányászati terveik vannak a Holdon? Ki tudja... A legénység elfogadja a módosított célokat, mert egyebet amúgy sem tehetnek, ha menni akarnak a Holdra, valamint katonák is (ahogy az első űrhajósok szinte mind), úgyhogy a parancs az parancs. Az események akkor pörögnek kicsit fel, amikor a küldetés parancsnoka rejtélyes körülmények között meghal. 

Jó megoldás volt szerintem, hogy hol a Szovjetunióban, hol Amerikában, hol pedig az űrben jártunk. Szőtte-szőtte a mi Chrisünk a szálakat, felvillantott mellékszereplőket, de eléggé mellékesekre sikeredtek. A valódi személyeket, vagy a valódiakról mintázott kitaláltakat nagyon jól bemutatta, de a teljesen fikciós részek nem voltak plasztikusak. Ugyanígy a valódi események, szerkezetek, protokollok abszolút jól meg lettek írva, de a kitalált részek már kevésbé. És, ahogy már az elején is írtam: a krimi rész elég egyszerű volt. Az indítékok nagyon harmatosak voltak az én számomra, a szereplők reakciói sematikusak, vagy néha már-már életszerűtlenek. Szomorúan kell azt is elmondanom, hogy romantikában sincs otthon a szerző. 

De összességében azért szórakoztatott a könyv, és szívesen ajánlom olvasásra! De talán még inkább az Egy űrhajós tanácsai földlakóknak